mivégre a sok-sok kín, hisz egyiket sem kértem.
Miért fáj a hazugság, a mondvacsinált tettek,
ha tiszta szívvel érkezem, de mégis kinevettek?
Miért a sok megvetés, ha soha nem kívántam
megkerülni másokat, csak segítségre vágytam?
Miért kapok büntetést, és miért kérik számon,
hogy adok, amíg adhatok, s azt semmiképp sem bánom?
Mondjátok! A fájdalom, a kétség miért kínoz,
ha nem remélek új napot, hisz úgysem tudom, mit hoz?
Ébredhetnék mosollyal s egy jó kávéval kézben,
de vészharangok hangja üldöz mindenütt a szélben.
Fájó térddel földre rogyva, könnyes szemmel kérdem:
meddig él az ember, hogyha nem hagyják, hogy éljen?
Meddig kell az égiektől könyörögve kérni,
megsiratott tegnapok közt egymástól is félni?
Mit hagyunk a gyermekekre, s őket kik tanítják,
ha tanáraink aprópénzért más szekerét tolják?
Monetáris világunkban hogy lehet majd ember,
ki parancsszóra cselekszik, de kockáztatni nem mer?
Odaadnám mindenem a Jóistennek halkan,
vigye velük sorsomat, mit kéretlenül kaptam.
Sírba szállt a tiszta szó, s én nem keresem többé,
angyalként jött ördögök közt inkább válok köddé.
English (US)