Balavány: Semjén Zsolt cinikus hozzáállása a gyermekbántalmazáshoz, avagy veszélyes-e a katolikus egyház?

Előre szólok, ez egy dühös cikk.

„Az egyházi ügyek száma százada a világinak, nincs ok arra, hogy kihegyezve az egyházi világ állíttasson pellengérre.” E szavak Semjén Zsolt egyházpolitikáért is felelős miniszterelnök-helyettes száját hagyták el múlt csütörtökön a Parlamentben, az igazságügyi bizottság ülésén, Sebián-Petrovszki László DK-s alelnök kérdésére. Semjén elmondta, hogy mindössze hét pedofil esetről tud az egyházon belül, miközben közel hétszázan ülnek pedofília miatt magyar börtönökben. „Miért nem a 693 ügyével foglalkozunk?” – tette fel a költői kérdést.

Nemcsak hátborzongatóan ostoba, de mind az egyházra, mind a világi társadalomra, a gyermekvédelemre, mindenekelőtt a potenciális áldozatokra, vagyis a pedofil papok közelébe kerülő kiskorúakra nézve veszélyes Semjén hozzáállása.

A KDNP-elnök lekezelő, fennhéjázó cinizmusát megszokhattuk, ő az, aki szembrebbenés nélkül nevezte kodifikációs remekműnek a sebtében összebarkácsolt 2012-es alaptörvényt, aki jóízűen felkacagott, amikor egy újságíró a kórházak elkeserítő állapotáról kérdezte, és az egyházi ügyekért felelős miniszterként képes volt azt kérdezni, mi köze neki az egyházi botrányokhoz. Nem időznék hosszan az emberi minőség elemzésnél, mert szomorú és haszontalan foglalatosság, a Semjén megnyilvánulásai alapján kirajzolódó politikai fenoménre viszont azt tudom mondani, ha ateista volnék, akkor kebelbarátja, Balog Zoltán mellett a KDNP elnöke lenne az, aki megerősítene a hitemben, hogy nincsen semmiféle isten.

Koszticsák Szilárd / MTI Semjén Zsolt és Balog Zoltán az Országgyűlés plenáris ülésén 2017. június 15-én.

Amit a számokról fontos tudni

Térjünk át Semjén szavainak lényegére, ami a következő: az egyházban kevés a pedofil, kevesebb, mint a világban.

Nem tudom, hogy a miniszterelnök-helyettes matematikus-e, vagy hogyan számolta ezt ki – ahogy a szavai hírét vettük, elküldtük erre vonatkozó kérdéseinket a hivatalába, várjuk a válaszát –, mindenesetre valószínűleg nem figyelt a halmazelmélet oktatásakor. Ha ugyanis tényleg volna megbízható adata arról, hogy összesen hét pedofil (katolikus?) pap van börtönben Magyarországon, és 693 mindenféle egyéb foglalkozású gyermekmolesztáló, akkor sem lenne túl hízelgő ez az összehasonlítás, abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy a társadalom kevesebb mint egy százaléka katolikus (vagy más felekezethez tartozó) pap.

De ezeknél az arányszámoknál is sokkal fontosabb lenne tudni, hogy a katolikus papok körében milyen arányú a kiskorúakkal szembeni visszaélés, illetve ami még fontosabb: a velük kapcsolatba kerülő gyerekek hány százalékát éri abúzus? E kérdésekre azért lenne fontos korrekt választ kapni, mert

• ha meg akarunk oldani egy problémát, érdemes tudni, hogy mekkora;
• a társadalomnak pedig joga, sőt kötelessége tudni, mennyire jelentenek veszélyt a kiskorúakra a gyermekekkel foglalkozó intézmények, például az iskolák, a gyermekotthonok, a sportegyesületek vagy épp az egyházak. (Van, ahol léteznek ilyen adatok.)

A kérdésekre a válasz korántsem egyszerű, már csak azért sem, mert a jelenséggel, bármily meglepő, a társadalom nem olyan rég szembesült.

Amikor Sinéad O’Connor 1992-ben az egyik legnépszerűbb amerikai tévéshow-ban, az NBC Saturday Night Live műsorában széttépte a pápa fényképét, és gyerekmolesztálónak nevezte az egyházat, még zárt kapukat döngetett: ennek megfelelően csaknem ráment a karrierje, a következő koncertjén kifütyülték, a nyílt utcán buldózerrel zúzták össze a lemezeit, világszerte gyűlöletet és megvetést váltott ki, még a korábbi rajongói közül is sokan elpártoltak tőle, mindez hozzájárulhatott a később elhatalmasodó depressziójához és így korai halálához is. Pedig Sinéadet apácák és papok nevelték; tudta, amit tudott.

Tíz évnek kellett eltelnie, hogy a helyzet változzon: 2002-ben állt elő a Boston Globe napilap Spotlight nevű oknyomozó csoportja egy riportsorozattal, ami leleplezte amerikai katolikus papok visszaéléseit évtizedekre visszamenően. 2004-ben a bíróságok már 10 600 bűncselekményről tudtak, a nyomozás több mint 450 pap bűnösségére derített fényt. Joseph Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa még kevesebb, mint egy százaléknyi molesztáló papról beszélt, de a püspökségek adatai szerint az összlétszám 5,3–7,7 százalékáról volt szó.

Az elkövetők többnyire zavartalanul, évtizedekig abuzálhatták a kiskorúakat, mert az akkori egyházi felfogásban ez belső ügynek számított, és ha valakiről kiderült, hogy ilyesmit tesz, áthelyezték máshová, vagy titokban kezelésre küldték.

Amikor aztán a legnagyobb dominó eldőlt, megindult a folyamat: Írországban is megtörténtek a hasonló vizsgálatok a kormány nyomására, valamint Kanadában, Brazíliában, Franciaországban, Lengyelországban és szinte mindenütt világszerte, sokkoló tényeket hozva napvilágra.

A problémának azóta óriási irodalma van. Az érdeklődőknek – Semjén miniszternek elsőrenden – jó szívvel ajánlanám az egyik legjobb és legalaposabb könyvet a témában, amit Marie Keenan, a dublini egyetem professzora, kriminológus és pszichoterapeuta írt, magyarul is olvasható A gyermekek szexuális bántalmazása és a katolikus egyház címmel. Keenan sorra veszi a nehézségeket, amik a pontos adatok megszerzésének és közlésének útjában állnak. A legelső a látencia, ami abból következik, hogy

• messze nem minden visszaélést jelentettek be,
• mesze nem minden bejelentést vizsgáltak ki,
• messze nem minden kivizsgálás talált elegendő adatot a vádemelésre,
• és nem minden vádemelést követett ítélet.

További gond a különféle vizsgálatok adatsorainak inadekvát összehasonlítása. Például a kánoni jogban 18, egyes országokban 19 éves korig minősül pedofiliának vagy efebofíliának egy fiatalkorú molesztálása, az egyes országok világi törvényei ezt eltérően, jellemzően 14, illetve 16 éves korhatárral ítélik meg, és a világi jog nem pedofíliának nevezi. Eltér az egyházi és a világi jog fogalomkészlete, de a kutatók gyakran kénytelenek egyházi adatokból dolgozni. Keenan szerint az eddigi legjobb adatok a 2004-es, az USA katolikus konferenciájának megbízásából készült úgynevezett John Jay-jelentésből számaznak, de még az is alábecsülheti a problémát.

Összességében a nemzetközi vizsgálatok alapján a papok érintettsége ilyen ügyekben 2 és 5 százalék közt lehet a látenciát figyelmen kívül hagyva, de ha minden ügyről tudnánk, valószínűleg még megdöbbentőbb adatokkal szembesülnénk.

Keenan megjegyzi, hogy ha a probléma mértékére vagyunk kíváncsiak, azt nem tudjuk meg csupán a büntetőeljárásban érintett papok számából, sokkal fontosabb az áldozatok aránya. Lehet, hogy egy pap „csak” egy vagy néhány gyereket bántott, de tudunk olyan paptanárról, John Geoghanről, akinek több mint százharminc áldozata volt évtizedek alatt.

Mindenesetre Keenan – a terület más kutatóival együtt – minden bizonnyal értetlenül fogadná Semjén magabiztos statisztikai kinyilatkoztatását, és különösen azt, hogy a miniszter elenyészőnek tartja a pedofil papok számát.

A 693-as érvelés, avagy a kőkeresztény narratíva

A semjéni hozzáállás, amely bagatellizálni igyekszik a problémát, és átcsap vádaskodó számonkérésbe, nem egyedi. Ősi és sötét narratívából származik, mely az egyház és az állampolgárok, az egyház és a politika viszonyának, illetve az egyház szerepének fatális félreértésén alapul. Ez a következőképp vázlatolható:

• a szent és sérthetetlen egyház hivatása, hogy Krisztus nevében büszkén uralkodjék, egyúttal felragyogtassa a keresztény értékrendet a sötét világban;
• ha esnek is botlások, bűnök ott belül, az Krisztusra és az egyházra, nem a világra tartozik,
• az okvetetlenkedők – újságírók, civilek meg nemkeresztény politikusok – igyekeznek bemocskolni az egyházat méltatlan vádakkal ahelyett, hogy a saját portájuk előtt söprögetnének, vö.: a 693 nem egyházi pedofilügy.

Mohos Márton / 24.hu Semjén Zsolt a Tusványos Fesztiválon 2024. július 26-án Tusnádfürdőn, Romániában.

Semjén 693-as érvelésének mintájára nyilatkozott a múlt héten lapunknak Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek is, akit az egyházmegyéjében az elmúlt három hónapban kipattant, kiugró számú gyermekmolesztálási ügy kapcsán kérdeztünk. Bábel így relativizált: „A papok is korunk gyermekei egy pánszexuális világban, és ahol mindent a nemiséggel hoznak kapcsolatba, ott a szexualitással kapcsolatos bűnök is gyakoribbak. Csak Magyarországon 700 elítélt van a börtönökben pedofília bűne miatt, és tudott dolog, hogy a látens pedofília a családokban, iskolákban, egyéb intézményekben ennek többszöröse.”

Bábel javára írható, hogy egyházmegyéjében a bejelentett eseteket jelenleg, úgy tűnik, válogatás nélkül és alaposan kivizsgálják. Az már kevésbé méltányolandó, hogy az elmúlt 25 évben nem történtek meg az ilyen irányú vizsgálatok (illetve Bábel azt állítja, hogy érsekségének 25 éve alatt „ilyen visszaélések nem voltak”, csak a legutóbbi időkben – noha ezt a most napvilágra jutó esetek fényében igen nehéz elképzelni), és az is, hogy a szövegében kettős mércét alkalmaz: a családokban és iskolákban szerinte „tudott dolog”, hogy magas a látencia, de az egyházi látenciáról nem tesz említést. Külön mellbevágó, hogy a pedofil papok tetteit azzal magyarázza, hogy egy gonosz kor gyermekei, akik hatása alá kerülnek a mindenhonnan ömlő „nemiségnek.” Ezáltal – talán ő maga sem veszi észre –

az érsek áldozati szerepbe helyezi a gyermekek megrontóit.

A kőkeresztények harcot vívnak az úgynevezett világgal szemben, melynek a saját elbeszélésük, illetve hiedelemviláguk szerint ők nem részei. Az álláspontjuk hol agresszív, hol defenzív, de sosem kooperatív. A kooperáció – a közös célokért való együttműködés „a világgal” – számukra megalkuvás lenne. A kőkeresztények nem szeretik „a világot”, inkább gyűlölik és félnek tőle. Csakhogy a világ már a születésük folytán belegyökerezett a szívükbe, és folyton jelzi a jelenlétét, e jelzéseket nevezik kísértésnek. Ha valóság közel merészkedik hozzájuk, halálosan megrémülnek.

Pedig a valóság az, hogy miközben ostorozzák a világot, a sarokba szorított kis ministránsokról nem vesznek tudomást.

Miért botrányosabb az egyházi, mint a világi pedofília?

Az eddigi kutatásokból úgy tűnik, hogy csakugyan nincs több gyermekmolesztálás a keresztény egyházakban, mint például a gyermekotthonokban, sőt valószínű, hogy a zárt gyermekotthoni rendszerben több ilyen bántalmazás történik, mint a valamivel transzparensebb plébániákon vagy hittantáborokban.

Mi következik ebből? A lényeget tekintve semmi.

A 693-as érvelés azért abszurd morálisan és logikailag, mert inadekvát szempontot erőltet be a diskurzusba. Ha egy büntetőeljárás során valakinek a korrupciós ügyeiről van szó, vajmi kevés sikerrel védekezhet azzal, hogy „mások korruptabbak, miért nem róluk beszélünk?” Mindegyik intézményrendszer köteles azokat a hibáit kiküszöbölni, melyek az efféle eseteket lehetővé teszik. Az egyháznak a hétköznapokban nem az iskolák és a családok rendszerszintű problémáiról kell értekezni, hanem a saját hibáit beismerni és kijavítani.

Újházi Lóránd, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője a 24.hu-nak egy októberi interjúban a többi közt ezt mondta: „Ezt az érvet (hogy ti. kevesebb az egyházi, mint a világi pedofilok száma) rendkívül rossznak tartom. Az egyházban nem ugyanannyi ilyen esetnek kéne történnie, mint másutt, hanem semennyinek. Egyetlen ilyen ügy is sokkal több a megengedhetőnél. Hiszen az egyház többre vállalkozott és többet hirdet magáról, mint bármely világi intézmény: transzcendens értékeket hirdet, és az üdvösségre akarja vezetni az embereket. Szörnyűség, ha valaki ezzel a bizalommal visszaélve kihasználja a rábízottakat.”

Farkas Norbert / 24.hu Újházi Lóránd

Ezek nagyon fontos szavak. Az egyház a létét a mindenható Istentől eredezteti. És mivel az erkölcs forrása maga Isten, az egyház önmeghatarozása szerint az erkölcsi értékek őrzője és letéteményese. Az egyház teológiai értelemben Krisztus titokzatos (misztikus) teste, olyannyira, hogy Krisztus kizárólag az egyházban, az egyházon keresztül ismerhető meg. Az egyház saját definíciója szerint az a hely, ahol az ember alapvetően nem a bűnnel, hanem a bűnből való megváltással találkozik.

S mivel ilyen dolgokat semmilyen szekuláris szervezet nem állít magáról, érthető, hogy az egyházi és az egyházon kívüli bűnök más morális megítélés alá esnek: ha valami bűn és botrány a világban, akkor az az egyházban százszorosan, ezerszeresen az. „Álljon el a hamisságtól mindenki, aki Krisztus nevét vallja” – parancsolja a Biblia. (2Timóteus 2,19.)

Veszélyes-e a katolikus egyház?

Érthető, ha a napvilágra került döbbenetes tények alapján valaki úgy dönt, hogy mégsem íratja be hittantáborba a gyerekét, illetve nem engedi papok közelébe. Az is érthető, hogy ha egy ilyen botránysorozat indulatokat kavar a vallásos intézményekkel szemben. A katolikusoknak tisztelettel azt tanácsolnám, sértődés és önérzeteskedés helyett fogadják alázattal az ilyen reakciókat.

Még akkor is, ha katolicizmust intézményesített pedofíliával vádolni erős túlzás.

A papok túlnyomó része becsületesen végzi a szolgálatát, eszébe nem jutna megengedhetetlen módon közelíteni egy gyerekhez, sem ilyen förtelemhez asszisztálni. Az általánosító vélekedés ugyanolyan igazságtalan volna az ártatlan többséggel szemben, mint a „minden muzulmán terrorista” típusú megállapítások.

Az egyházban ráadásul jól kivehető egyfajta – bár sajnálatos módon igen lassú – tisztulási folyamat. Az egyház sem tagadja, hogy ezt a világi sajtó, konkrétan a Boston Globe cikksorozata indította el. Az oknyomozó csoport által közzétett tények nyomán kirobbant nemzetközi felháborodásra válaszul szigorított az egyház a belső ellenőrzési rendszerén, és felszámolta azt a korábbi gyakorlatot, hogy belső büntetőeljárás és rendőrségi feljelentés helyett az elkövetőket a helyi püspökök áthelyezzék vagy kezelésre küldjék, magyarán, az ilyen eseteket eltussolják. Az események hatására a konzervatív XVI. Benedek is nyíltan kezdett beszélni ezekről a bűnökről, és ő készítette elő a rendeletet, amely előírta, hogy az ilyen ügyekben a helyi püspökök helyett a Vatikán hozzon döntést.

Ferenc pápa 2014-ben felállította a vatikáni gyermekvédelmi bizottságot, amelynek vezetője, Seán O’Malley bíboros azt mondta: „Az újságíróknak köszönhető, hogy az egyház végre szembenézett a szörnyű visszaélésekkel”. Ferenc 2019-ben eltörölte a pedofil akták egyházi titkosítását, és elrendelte, hogy minden egyházmegye hozzon létre online felületet, ahol az áldozatok vagy hozzátartozóik bejelenthetik a visszaéléseket. Az egyháznak minden bejelentést kötelessége kivizsgálni, és amennyiben az adatok bűncselekmény gyanúját vetik fel, azt haladéktalanul jeleznie kell a rendőrségnek. Ez a Kalocsa-Kecskeméti főegyházmegyében meg is történt: jelenleg egy nyomozás és egy büntetőeljárás zajlik annak nyomán, hogy a főegyházmegye feljelentette a papjait, több esetet pedig az említett online felületen jelentettek be.

Lehetne akár együttműködni is

A tisztulási folyamatban az egyháznak egyre átláthatóbbnak és felelősségteljesebbnek kell mutatkozni, és erre már nincs semmiféle türelmi idő. Ez az egyetlen út afelé, hogy az egyház visszaszerezzen valamennyit a bizalomból, amit hosszú idő alatt elherdált. De a legsürgetőbb feladat nem az egyház iránti bizalom helyreállítása, hanem a potenciális áldozatok védelme, mégpedig mindenáron; a bizalom helyreállása legfeljebb következmény lehet.

Ez a történet ugyanis végső soron nem szól másról, mint a riadt, kiszolgáltatott gyerekekről, akiket a mindenféle frusztrációból, önhazugságból, pszichózisból eredő beteges kéjvágy a puszta tárgyának tekint. Az ilyenektől Jézus is elhatárolódott: „Ha valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, akik hisznek, jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék.” (Máté evangéliuma 9, 42.)

Akinek bármely szempont egyetlen percig is fontosabb, mint hogy

• az ilyen esetekre fény derüljön,
• az áldozatok minden lehetséges segítséget megkapjanak a gyógyulásuk érdekében,
• és egyetlen gyerekkel se történhessen meg, hogy mocskos szándékkal közelednek hozzá,

azt minden skrupulus nélkül nevezhetjük utolsó gazembernek.

De azt is egye meg a fekete fene, aki bántalmazott gyerekek sorsából kíván politikai tőkét kovácsolni.

Nem, nem az egyház veszélyes. Például Semjén Zsolt a veszélyes, pontosabban az általa képviselt felelősségelhárító, a helyzetet bagatellizáló, relativizáló hozzáállás. A közbeszéd szintjén ez jelenti a legnagyobb fenyegetést a gyerekekre, a társadalomra és persze az egyházra nézve is.

Ha van cél, amiben a világnézeti és politikai különbségek dacára kooperálniuk kellene a társadalmi csoportoknak, szervezeteknek, hatóságoknak és véleményformálóknak, akkor az az, hogy derüljön ki minél több eset, merészkedjenek elő a ma még sötétben reszkető áldozatok, és helyettük egyre inkább az egyházban megbújó ragadozók és a mentegetőik érezzék rettentő nagy bajban magukat.

Minél többen és minél előbb megkapják a méltó büntetésüket, annál jobb.

„Ezekre a tettekre nincs mentség” – katolikus teológust kérdeztünk az egyházi botrányokról

Igaz, hogy az egyház a múltban rosszul kezelte a pedofilügyeket, ma azonban nyíltan beszél róla, és küzd a jelenség ellen – állítja Ujházi Lóránd katolikus lelkész és biztonságpolitikai szakértő, akivel az ukrajnai orosz agresszióról és 1956 üzenetéről is beszélgettünk. Egyértelműsítette, hogy az egyháznak a megtámadott fél oldalán a helye, és adott esetben lehet nagyobb érték az élet feláldozása a hazáért, mint az élet megőrzése.

The post Balavány: Semjén Zsolt cinikus hozzáállása a gyermekbántalmazáshoz, avagy veszélyes-e a katolikus egyház? first appeared on 24.hu.