Szerelmünk fölött győzött az anyai szeretet.
Ő is, én is tudom, hogy mit vesztettünk,
Pedig már virágba borult idős szerelmünk.
Azt már nem tudom, mit hoz a jövő,
De míg köztünk él a bitang, a cselszövő,
Nyugtunk nem lesz, a hamu alatt izzik a parázs,
Nem ér bennünket több csalás, zsarolás,
Isten jóváhagyó keze sorsunkon, rajtunk lesz!
Életünk, ami még lesz,
Minta lesz a tökéleteshez.
De azt még meg kell érni,
Imáinkban Istent erre kérni.
Mit is remélhet bőven hetven fölött az ember?
Mert az élet és halál ura nagy mókamester.
Istenem, Te bizton tudod,
Hogy első közös utunk Jákra vezetett,
Utunk sikeréről Szent Kristóf kezeskedett.
Hol szerelmünk véletlenül papi áldásban részesedett.
Emlékszel, Erzsikém, fagyit is ettünk!
Csodás volt a nap, bimbódzott szerelmünk.
Nehéz így verset írni, ha torkom szorul,
Miközben a szebbnél szebb emlék felderül és tovavonul.
Akkor indult el bennem a gondolat,
Hogy eljött életemben az a pillanat,
Mikor rádöbbenjek arra, mit jelent Erzsébet nekem?
Anyám, nővérem Erzsébet volt!
És most itt van Erzsike, a Kicsim, a szerelmem.
Lehet ez véletlen? - ugyan dehogy, ez Isten kegye!
Hogy két idős embert boldoggá tegye!
Boldogok voltunk, hogy egymásra találtunk.
Ám akkor jött váratlanul az első pofon
Egy szilveszteri hajnalon!
Kicsi fia "féltékeny" lett,
Mivel agya már akkor is alulfejlett,
Elváltunk...
Nem sok idő múlva - reméltem, így lesz,
Erzsikém megkeresett,
Kezdjük újra, vagy folytassuk,
A közben keletkezett gondot hátrahagyhatjuk.
Rendben, mondtam boldogan, őszintén.
Hisz lehetünk még boldogok - mondtam - Te és én.
Ezt még eljátszottuk párszor,
Vagy számát se tudom, hányszor.
De mindig ott volt a tüske köztünk,
Előttünk és mögöttünk, ki nem volt más,
Mint a Kicsim fia, a bajforrás.
És ez így ment csaknem öt éven át,
Járatta velünk a világ bolondját.
Nem bánom, mondta, legyetek boldogok!
Miközben, mint Jágó - fonta hálóját - az áruló.
Visszaélt mindennel, ahol csak lehetett
Új sebet ejtett, bár a régi még be se hegedt.
Ha Kicsimmel együtt voltunk - mondta Anyjának - menj csak.
Nem volt híján a beteg agya az álnokságnak.
Így született e vers, ha vers,
Csaknem olyan, mint egy sírvers.
Emlékezik, reménykedik, talán találkozunk ismét?
Hát máshol nem, odafent, s felidézhetjük immár szabadon
A csaknem öt évig, de síron túli szerelmünk.
English (US)