Így köszöntve Halottak napját.
Még a nap is gyászruhába öltözik,
Hogy osztozzon fájdalmunkban, könnyezik!
Tán neki is fáj e bús magány,
Hogy zápor könnyeit így hullajtja ránk?
Gyászba öltözhet a szívünk, ma szabad,
Sírhatunk, mert Halottak napja van.
Múlnak az évek, gyorsan tovaszállnak,
Az idő megy, de a fájdalom marad.
Állok a sírnál, egy érzés jár át,
Fáj, hogy nincs kinek mondjam: Apám!
Ki érti meg e szenvedést?
Mely úgy átjár szívet és elmét.
Magányos gyászban emlékezve Rád,
Hiszen tudom, hogy neked is fáj!
Fáj a hiány s a veszteség,
Hogy már nem tudod megfogni kezét.
Fáj, hogy nem hallod hangját,
Hogy nincs kinek azt mondd: Édesanyám!
Elmondanám neked, hogy "Részvétem",
De, ó, a szó ezt már nem éri fel.
Nincs oly szó itt a nap alatt,
Mely e szenvedésre enyhülést adhat.
Állok a sírnál komoran, némán,
Együtt érzően gondolok Rád!
Fájó szívembe új erő költözik,
Lassan felszáradnak könnyeim.
Ismerem az utat, amelyen járnod kell,
Tenger mélységű kebled, oly sok fájdalmat rejt.
Hisz neked nincsen már Édesanyád,
És nekem sincsen már Apám!!!
English (US)