Ezért nem megyek most ki a temetőbe

1 év ezelőtt 55



bohócdoktor szja 1% felajánlás

Aznap, augusztus utolsó előtti napján, reggel nyolckor – a forró, éjszakát követően – huszonnégy fokot mutatott a hőmérő. A mozdulatlan levegőben, a több hetes aszály után, nem volt pára, csak én párálltam, hideg, nyirkos homlokkal, mozdulatlanul. Egy káposztalepke néhány pillantásnyit pihent a terasz korlátján, és már ott sem volt. Néztem utána, elnyelte a végtelen.

Az év, ami mögöttem van, szintén pillantásnyinak tűnik. Elnyelődött.

Sokat gondolok rá. Eszembe jut, mit kért utoljára, látom a szájmozgását, orromban az aceton szagú lehelet, előttem a szeme, érzem keze melegét, teste illatát. Emlékezni kell, meghatódva, méltón, ezt várják, ezt szokták mondani.

Méltón? De hogyan?

Hogyan, ha mindenével, mindenestül itt van mindenemben, agyamban, fülemben, retinámba égve, és hát test vagyok a testéből, akkor meg miként és miért? Mert így szokás, mert így illik? De az én anyám különös és különc is volt, bizonyos tekintetben, fittyet hányt a szokásokra. Ötvenöt évesen jogsit, szerzett, falun kalapban járt, és például az utolsó húsz évében senki temetésére nem vett csokrot.

Sokszor elmondta: „Ha meghalok, nem kérek koszorút!”
Betartottam, nem kapott.

 Pexels.com)

Ilyenkor hangos a temető (Illusztráció: Pexels.com)

Az óra a szokottnál erősebben, fület bántón ketyeg, csak a bensőmben keletkező, dupla ütem halkít rajta kicsit. Nézek egy régi képet, engem tart a karján hónaposan, és nem az utolsó napok emléke tolul föl bennem. Nem az egy esztendővel ezelőtti, tíz óra nyolc perckor csörgő telefon hangja üt bent, nem is az orvos már-már ájtatos szavai: „Árvai néni csendben elaludt, fogadja részvétemet.” Bent a fülemben nem ezt hallom, hanem őt. Az ő suttogását. Mi az, hogy fogadja részvétem… Nevetne. Mi az, kérdezné legyintve, üres fecsegés. Aztán mintha azt súgná, lehet másképp is emlékezni! Ma főzd meg a kedvenc levesem, süss foszlós kalácsot az unokáidnak, és vasald ki azt a hímzett terítőt, ami a stafírungomból való, amit bár kikeményítettél, hetek óta rakosgatod ide-oda. Utána meg hangosabban, rajta, csináld, a gyertya, a virág a világnak szól, ez meg rólam, rólad, rólunk és nekünk.

Tudta. Tudtam. Várta. És vártam én is.

Hogy várja, sokszor mondta, hitte, jobb lesz odaát. És hittük mi is, jobb, könnyebb lesz neki abban a más, másik világban. Hittük, ott már nem fáj, ott megszűnik a kiszolgáltatottság, ott lehull az embert próbáló tehetetlenség bilincse. Sok mindent tudtam, de azt nem, hogy az a telefoncsörgés, az az utolsó nap, mikor anyám szíve azt dobbanta, elég, mit hagy majd maga után.

Most, halottak napja előtt egyedül vagyok itthon. Próbálok emlékezni, méltósággal, pedig krizantémtól és viasztól szagló temetőben lenne a helyem, ahol hosszú sorokban gyűlnek a nálam rendesebb utódok. De nem, ilyenkor – bár tudom csúnya dolog – én nem megyek az anyámhoz, az apámhoz, akiket egy életen át csak egy kerítés választott el a temetőtől. Nem, mert apám egyszer azt mondta:

Fiam, november elsején, sose menj a stiglinckertbe, nagy ott a tolongás, a tömeg, hangos a temető, a sok megszólaló lelkiismerettől, és ez megzavarna.

The post Ezért nem megyek most ki a temetőbe first appeared on nlc.

Olvassa el a teljes cikket
Hírek, információk, naprakészen! Hírek, érdekességek, Neked!