Mint beojtott ágak a gyökerezett fához,
Mi meg rügyet bontottunk a szerelem-törzsön,
S vártuk, hogy az majd virágzást hoz.
Tudtuk, hogy e sokszínű szépség
Törékeny, mulandó, és sok titok őrzője,
Mégis mindig akartuk, hogy újra meg újra
Kinyíljon szerelmünk körzője.
Hónapok után évek jöttek,
És mi táncot jártunk az idő kötelén,
Nem szépített és nem nekünk dolgozott az elmúlás,
De a vigasz ott volt egymás karjában: csak te meg én.
Őszinte, tiszta érzelemmel éltem a boldogságot Veled,
S hittem: tőlem senki soha el nem vehet!
Volt, hogy szerelemittasan a "világból" szaladtam,
Máskor felindultságomban poharat ragadtam.
Ma már nem én strázsálom szádnak édes csókját,
Nem én őrizem tested buja titkát,
Puha ölelésed kulcsát is más vette kezébe,
Kit vidám nevetésed derített kedvére.
Bárhogy is volt, örül szívem, hogy lehettem én neked,
Még ha az éj valóságában más fogta meg kezed,
Aztán ha évek múltán felidézlek téged,
Ne egy "rosszemlékű" éjszaka árnyékolja képed.
Igaz, most még csontomig sajdulnak a feléd érzett vágyak,
De már lassan tűnőben a tőled kapott tárgyak,
Egy erdei ösvény volt hajdanán szerelmünk szentélye,
Most elszórt ereklyéket őriz itt a természet mélye.
Ebben az életben már így lesz, ha végigmegyek rajta,
Eszembe jut nehéz-szép "utazásunk" megannyi kalandja,
Végül, ha az eljövendő időben bárkinél is ragadsz,
A szívemben a párom voltál, párom vagy és az is maradsz!
English (US)