tudod, a fiókos.
Mindig megdicséri mindenki,
vagyis, hát nem - senki sem.
Mindegy is, te imádod,
pedig nem örökség, nem is mutat jól,
na, meg a csí se az igazi tőle.
Te, aki annyit költöztél,
mármint traumakoordináták szerint:
nincs már ragasztott makk vagy gubacsok az oviból.
Hadd idézzelek: "Gyerekkorom? Boldog! Emlékek? Sehol!"
(Mondjam még?)
Bezzeg az a rohadt szekrény!
Tudom, hogy érted.
Te, aki bárki lelkére ráidomulsz percek alatt,
Te, aki lágy mosollyal legyintesz, ha más elhagyta a kulcsát, vagy lekéste a gépet:
"megoldjuk, ne büntesd magad!" -
és tényleg úgy is gondolod.
Te, akinek csillogó barátaira irigyek az égiek (is),
kedvesen pusholnak, dobd ki azt a fiókost,
de Te véded, "az én lomim, az én lomim!"
A hajnali hazaérés felébreszt és simogatva karcol
- Kiskutya melletted kakaós csiga pózban -
maradjunk így az első meetingig,
csak a szőnyegre rogyva, a legalsó fiókba bújva.
Végre.
Végre nem játsszuk, hogy a valahova tartozás könnyű.
Hogy is lenne az.
English (US)