„Nő vagy, nem nyertél olimpiát, senki nem fog hinni neked”

• Az apja testileg és lelkileg is bántalmazta, anyját és testvérét is totális kontroll alatt tartotta, a családban csak az anyai nagyszüleinél talált menedékre.

• Valójában sosem akart úszni, és úszópályafutásából egyetlen boldog pillanatot sem tud felidézni.

• Az uszodában a fizikai bántalmazás és a szóbeli megalázás általános volt, és még ma is rendszer része.

• Az Európa-bajnoki ezüstérmes, kétszeres ifjúsági olimpiai bajnok Szilágyi Liliána egykori úszó pár hete a bíróságon beszélt az átélt traumáiról.

Elég sok tetoválásod van. Melyik volt az első?

Ez. A 2015-ről 2016-ra virradó szilveszter éjszakán a barátaimmal voltam, és eldöntöttem, hogy eljövök apámtól. És amikor kinéztem az ablakon, ilyen volt a hold. A huszonegy tetoválásom mindegyike mély jelentéssel bír, fontos életszituációval kapcsolatos. Fent van Gerda neve is, pont úgy, hogy amikor felemelem a kezemet, miközben megmosom és megtörlöm reggel az arcomat, látom a tükörben. Így a húgom egy kicsit a mindennapjaim része.

Mi az első, vízzel kapcsolatos élményed?

Az első emlékem nagyon jó: anyai nagyapám [Gyarmati Dezső, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó – a szerk.] levitt a Komjádiba, a szélső pályán ugrálok, játszunk. Bárki, aki akkoriban járt abban az uszodában, elmondja, hogy jaj, te voltál az a kislány! Nagyapám az első kapcsolatom a vízzel, vele voltam a legtöbbet úgy az uszodában, hogy jól éreztem magam. Ma is ugyanígy érzem magam a vízben: a legnagyobb biztonságot jelenti. Az otthont, ahol önmagam lehetek.

Mert a víz alatt csönd van?

Ott nem értek el azok a hangok, amiket nem akartam hallani. Bármikor, amikor feldúlt vagyok, vagy csak szeretnék egy kicsit gondolkozni, a vízbe megyek.

Úszó hogy lettél?

Az a helyzet, hogy becsapva érzem magamat, mert soha nem akartam úszni. Több sportágat is kipróbáltam: lovagoltam, futottam, teniszeztem, karatéztam és vívni is jártam – ezeket mind a nagypapám mutatta meg nekem. Vízbiztos voltam nagyon hamar, de az igazi úszás már szenvedéssel és fájdalommal járt. A testem is reagált, állandóan begyulladt a fülem, a szemem, felfáztam, minden bajom volt – pszichoszomatikus jelzések voltak, hogy én az úszást nem akarom.

Nagyapám is kiskoromtól kezdve komolyan ellenezte, hogy úszó legyek, mert üti a személyiségemet. És én is nagyon korán éreztem, hogy valamilyen művészeti irányba kellene mennem. Tánc, balett, éneklés vagy színészet – bármi, ami az önkifejezésről és a kreativitásról szól. Elkezdtem balettozni, amit imádtam, ma is teljes szerelem, és nagyon szomorú vagyok, hogy ezt elvették tőlem. Apám azt akarta, hogy ússzak, mert az ő álmainak a meghosszabbítása vagyok. Nyolcéves voltam, mentünk haza balettról, hátrafordult, hogy másnapra döntsem el, mit szeretnék, úszni vagy balettozni? És tisztán emlékszem, hogy gondolkodás nélkül mondtam: balettozni. Mire azt válaszolta: „Jó, akkor holnap lemegyünk az uszodába”.

Nagyon korán jól úsztam, a víz otthonos volt, a testérzetem is komfortos, de sosem érdekelt, hogy nyerjek. Egy idő után mégis elkapott a gépszíj. Láttam, ha teljesítek, ha jól úszom, ha nyerek, az apám nyugodtabb otthon egy ideig. Vagy ha az edzőim megdicsérnek. Vitt a megfelelési kényszer, beletörődtem, hogy apám nem enged kilépni. Kifejlesztettem viszont egy metodikát: bármikor, amikor úsztam, elképzeltem előtte, hogy amúgy táncolok. Hogy a mozgás nem az úszómozgás, hanem zenére táncolok a vízben. Amikor nagyon el tudtam ezt hinni, olyan eredmény született. Amikor meg nem, akkor nem. És azért is vagyok csalódott az úszásban, mert ha nem mások akarata összpontosul a teljesítményemben, ha tisztán, a szívemből csinálom, lehet, hogy szerettem volna.

Volt támogató edződ?

Volt, nem is egy. Az első komoly, Gyenes András – aki aztán két év után kiment Svájcba –, nagyon jó közösséget épített. Megtanultam hogy mi a barátság, a csapatszellem. Nem az volt a legfontosabb, hogy ki a legjobb, ki van a középpontban, szimplán jól éreztük magunkat. Ez volt az utolsó közösség, amelyikkel jó volt a vízben.

Egy barátságtalan otthoni közegből átmenni az uszodába, egy másik, nem feltétlenül barátságos közegbe, milyen helyzet?

Évekig azt hittem, ez a normális. A szóbeli megalázás, hogy a személyiségünket nullába veszik. Csináljad, mert különben… Szar volt. De egy idő után elkezdtem lázadni, visszaválaszolni az edzőknek. Biztos, hogy így kell velem beszélni? Biztos, hogy ez a megfelelő hangnem másokkal? Nem látod, hogy sír egy lány, mert kettő dekával több lett és te megalázod?

Meghallottak?

Az lett, hogy én vagyok a kezelhetetlen. Igazi foganatja nem volt. Kitettek a rendszerből, megbélyegeztek. Senki nem állt mellém. Mindenki beletörődött, hogy ez megy az uszodában.

Volt hierarchia?

Természetesen. Mostanában például nem látom, hogy lenne ilyesmi a fiatalok és az idősebbek között. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, mert az biztos, hogy én a hierarchiának is köszönhetően tanultam tiszteletet. Az idősebbek – általában a fiúk, de azért a lányok is – elég rendesen egrecíroztatták a kisebbeket. Apróbb szolgálatokat kellett tenni.

Neked például mit?

Volt egy nálam jóval idősebb fiú, aki az első edzésen mondta, hogy „akkor mostantól kezdve, ameddig én mást nem mondok, te viszed és hozod az úszóhálómat, és teszed ki nekem.” Készségesen megcsináltam, nem volt kérdés, hogy visszaszólok-e. Nem is szabadott.

Kiállhattatok egymásért?

Nem nagyon. Volt, hogy titokban megbeszéltük a dolgokat, én például így próbáltam rávenni a barátnőmet arra, aki éppen nem volt jól, hogy beszéljen az edzővel, valakinek mondja el. De mindig mindenki félt. Senki nem mert szólni, ha bármi problémája, nehézsége volt. Ez az élsport nálunk. Vagy csinálod, vagy nem.

Van edzőtől, csapattárstól érkező legdurvább bántásod?

Láttam, hogy a korosztályom tagjai, a csapattársaim kapnak pofont vagy seggreütést, de engem fizikálisan egy edző sem bántott. Egy olyan volt azonban, aki 16 éves koromban, egy versenyen, amikor egy liftben utaztunk ketten, felnyomott a falra és megfogdosott. Mondtam, hogy ezt nem tűröm el és szólni fogok, mire beleröhögött a fejembe, hogy „ugyan már, ki fog hinni neked?” Hallani persze hallottam, hogy másokkal csinálják, esetleg durvábban, rendszeresebben. Én általában szóbeli bántást, a lélek terrorizálását kaptam. Mindig is ez volt a legérzékenyebb pontom. Lehetett fizikálisan nyüstölni, apám is bánthatott fizikálisan, egy idő után teljesen ki tudtam ezt kapcsolni. Sokkal jobban megmaradt egy-egy mondat vagy nézés, mint bármilyen ütés.

Hozol példát?

Az én nőiesebb testalkatom nem túl elfogadott a sportban és a sportágban, inkább vékony, izmos, szálkás test kell. Minden nap mérték az uszodában a testsúlyunkat, és volt, hogy a kelleténél többet mutatott a mérleg. Étkezési zavaros voltam az érzelmi instabilitás miatt, éheztettem és hánytattam magam, hashajtót szedtem, mégis híztam. Az egyik reggeli méredzkedésnél az edzőm azt mondta, „Jól van, Liluka, ha holnapra nem fogysz le másfél kilót, ki vagy rúgva.” Másnap reggelig nem ettem, nem ittam, és beszedtem hat darab hashajtót. Így fogytam 40-50 dekát. Nem rúgtak ki, viszont nem volt se erőm, se semmim, teljesen ki voltam készülve.

Erről tudott bárki?

Az apám tudott róla, de nem érdekelte, ő is azt mondta, „ja, hát igen, fogyni kéne”.

Ahhoz, hogy a testi fenyítést megúsztad, van köze annak, hogy Gyarmati Dezső unokája vagy?

Biztos közrejátszott. De egy bántalmazó is érzi, hogy mivel tud a legjobban manipulálni. Ha lelkileg megtörtek, mindent megtettem azért, hogy visszakerüljek egy kiváltságos pozícióba. Legalább újra beszéljenek velem. Szerintem mindenki érezte, hogy a fizikai bántalmazás nem hat rám.

Meddig voltál magányos ezekben a helyzetekben?

2016-ig biztosan, amíg az apámmal voltam és még Magyarországon edzettem. Aztán Amerikában is nagyon sok mindent meg kellett tanulnom. Az egy markánsan más közeg: mindenki nagyon-nagyon figyel a másikra. Az edzők is kommunikálnak, kérdeznek. Nagy sokk volt, nem is tudtam kezelni. Amikor először megdicsért kint az edző úgy, hogy nem is úsztam semmi extrát, tényleg csak lötyögtem, odajött és mondta, hogy „Hú, ez most nagyon jó volt.” Ránéztem és megkérdeztem, hogy miért csinál viccet belőlem. Mondta, hogy „Ja, Magyarországról jöttél. Én ezt komolyan gondoltam.” És akkor elsírtam magam.

Ezt követően a brazil edzőmtől is rengeteget tanultam. Lett öntudatom, hogy nem fogom hagyni magamat többé! Nem török meg még egyszer senki akaratában. De konfliktusok azért voltak még. Itthon, amikor újra magyar edzővel dolgoztam. A magyar rendszerben szocializálódott, így adni is csak azt tudta, amit Széchy Tamástól kapott, látott és hallott. Próbált elfogadó lenni, de látszódott, hogy egyszerűen nincsen tárháza ahhoz, hogy úgy viselkedjen, úgy közelítse meg a sportolót, ahogy kéne. Ott is voltak szóbeli megalázások, de már kicsit cinikusan fogadtam ezeket, egyáltalán nem mentek mélyre.

Amikor megszólalt Cseh László, és aztán a többiek is előjöttek a saját történetükkel, az az egész neked mennyire volt ismerős?

Itt mindenki tud mindent. Aki azt mondja, hogy az uszodában nincsenek ma már ilyenek, az homokba dugja a fejét. A mai napig vannak visszaélések, bántalmazások. Tehát egyáltalán nem lepődtem meg. És senki sem – a Kőbánya mindig is híres volt erről. Nagyon boldog voltam, nagyon hálás is Lacinak. Már nemcsak a sportolói eredményei miatt tisztelem, hanem a kiállásáért is. Felemelt egy több évtizedes, több generációs problémát. Nem biztos, hogy tudja, hogy ez mennyi embernek jelent nagyon sokat.

Mit gondolsz, miért nem volt meg ugyanez az együttérzés és miért nem coming outoltak mások is 2013-ban, Szepesi Nikolett könyvénél? Tényszerűen írt le fontos dolgokat.

Egyrészt akkor még egyáltalán nem volt nyitott és elfogadó a társadalom egy ilyen ügyre. Még nem volt metoo, se semmilyen mozgalom, nem volt erről kommunikáció. Másrészt a hatásvadászatra ment. Ha nem így akarja fogyaszthatóbbá tenni, hanem a vele történt borzalmas, súlyos dolgokat a traumáiként írja le, kiállás is lett volna. Sokan értették, miről volt szó. Cseh Lacinál tapasztaltam először, hogy a társadalmunk, illetve az úszó- és sportközeg is, valamilyen ügyért összeáll. Az uszodában azért nagyon komoly ellentétek vannak. Lacira is mondták, hogy hazudik, felkérdezték, hogy miért most jön elő. Hát, ilyen egy bántalmazó közeg. Hihetetlen bátor, hogy ezt meglépte.

Szerinted abban, hogy a mondatai átütötték a falat, mennyit számított, hogy ő egy férfi úszó, és még eredményes is?

Ez volt az egyetlen útja szerintem. A társadalmunk alapvetően férfi dominanciájú, férfi akaratok érvényesülnek. Magyarországon meg bőven kell még tenni az egyenlőségért. Hogy egy nőnek is legyen szava. Ha egy női sportoló állt volna ki, hisztis kurvának nevezték volna. „Jaj, ugyan már, túlérzékeny vagy”. Miközben szerintem nőket sokkal sűrűbben ér – mondjuk így – munkahelyi bántalmazás. És Laci eredményessége is nagyon fontos volt, mert nem tudták rá azt mondani, hogy savanyú a szőlő, kitalálta. Ha például én jöttem volna elő ilyesmivel, biztosan megkaptam volna, hogy csak pattogsz, mert nincs eredményed. „Nő vagy, nem nyertél olimpiát, senki nem fog hinni neked” – anyám mindig ezt mondta. 2016-tól az motivált, csak azért akartam nagy versenyen nyerni, hogy megszólalhassak.

Turi Györgynél belecsúsztál megalázásokba?

Igen, nála volt először egy nagyon komoly, depresszív időszakom, amit csak később tudtam kisilabizálni. Nyilván le volt szarva, hogy érzem magamat. Gyuri bával három évet edzettem. Az első szörnyű volt, tönkrementem benne. Aztán a második évben elkezdtem vele beszélgetni. Lehet, hogy nem talált be, de elkezdtem vele megosztani érzéseket. Volt, hogy leoltott, volt agresszív, de a harmadik évre, az eljövetelem előtti időszakban, éreztem változást a viselkedésében. Mintha megértené, hogy nem feltétlenül kell teljes mértékben megtörni egy versenyzőt. És az utánam lévő generáció már azért egy más Gyuri bát kapott – nyilván az sem volt egészséges, de enyhébb volt.

Azt kellene látni, hogy ha egy bántalmazott közösségnek a túlnyomó része feláll, elérhető, hogy megálljt mondjunk a bántalmazónak. Sajnos – és szerintem ez a legnagyobb probléma – itthon nincsenek edukálva sem az edzők, sem a tanítványok. Hogy hogyan neveljenek, hogyan váljanak a pozíciójuknak megfelelően elfogadóvá. Ezt a rendszert tartjuk fenn évtizedek óta, hogy akkor van csak eredmény, ha a versenyzőnek nincsen akarata, hanem mint egy robot, teljesít. És azt látom, hogy a vezetők is félnek kilépni ebből. Pedig ha egy ember szabadon teljesít, sokkal nagyobb eredmények születnek, mint bármilyen elnyomásból.

Amíg otthon laktál, az edzőváltásaidról te döntöttél vagy az apád?

Sosem én döntöttem. Egyik edzőmtől sem akartam a végén eljönni, mégis eljöttem. Apám mindig akkor hozott el, amikor az edzőim kezdtek esetleg jó kapcsolatban lenni velem. Nem lehetett az ő személyét felülírni senkivel. A végén Gyuri bában is bíztam, számíthattam rá. Szerintem látta, hogy az apám mit csinál velem, és – ez abszolút megérzés, nem beszéltünk erről soha – volt, hogy beállt közénk. Nem tudom, tudatosan tette-e, de ezért nagyon hálás vagyok neki.

Volt bárki az uszodából, úszótárs, úszótársból lett barát, vagy edző, akivel megoszthattad azt, hogy mi történik veled és az anyukáddal otthon?

Nem nagyon mertem beszélni erről, amikor mégis, valahogy mindig visszajutott apámhoz. És bármikor, amikor jobb, baráti viszonyba lettem valakivel, elkezdte a manipulációs játékát. Hogy nekem ez az ember ártani akar, irigy rám, nem lehetünk barátok, mert biztosan csak azért barátkozik velem, mert akar valamit, tönkre akar tenni. Ennek ellenére voltak és ma is vannak barátaim az uszodában. Leginkább a korosztályomból.

Volt olyan az uszodában, aki hárított? Elzárkózott?

Az idősebbeknél igen. Akik nem akarták elfogadni, mert szerintem nekik is lett volna feldolgoznivalójuk.

Mit mondtak? Lilu, ne hülyéskedj?

Szimplán csak úgy tettek, mintha ez nem volna súlyos dolog és mentek tovább az életükkel. Ez a legrosszabb, amit csinálni lehet egy bántalmazottal, hogy semmissé teszik az érzelmeit. Inkább küldjék el a picsába! De nem haragszom rájuk. Azt látom, ha nem változtatunk, több generáció is bele tud futni ilyen vagy ehhez hasonló dolgokba. Aztán csodálkozunk, hogy mennyi szomorú és agresszív ember van.

Apád az általános és aztán a középiskolai közegedben mennyire engedett szabadon létezni?

Hála az égnek, nem voltam magántanuló – nem is tudom, hogyan éltem volna túl. Az általános iskola idején még nem volt annyira komoly az úszás – „csak” fele annyira – és szerencsére kialakult egy jó közegem. Aztán a gimnázium alatt életem legrosszabb 4-5 évét éltem meg. Irgalmatlan depressziós voltam, bipoláris, pánikbeteg, és mindent elfojtottam magamban. De extrán érzékeny osztályközösségem volt. Sok barátom van onnan, bármikor, bármiben számíthatok rájuk.

Valamelyiküknek elmondhattad, hogy mibe mész haza?

Volt egy-két próbálkozásom, hogy segítséget kérjek, de akkoriban nagyon meg voltam törve. Biztos, hogy megjátszottam magamat. Állandóan vigyorogtam, túlzóan jókedvű voltam, miközben belül szenvedtem. És szégyelltem magamat. 2015-ben végeztem, annak az évnek a végén akartam kiszállni az életemből. 2016-ban pedig eljöttem apámtól. A gimi volt a legrosszabb. Úszás szempontjából is.

De ez volt az az időszak, amikor úszásban nagy sikereid voltak.

Igen. De semmire nem emlékszem, csak arra, hogy muszáj teljesítenem. A 2014-es ifjúsági olimpiára emlékszem, a nagyapám miatt. 2013-ban halt meg, ott megfogadtam, hogy neki, miatta fogok teljesíteni. Az a miénk lesz, egy búcsú. Ott nem úsztam, ott táncoltam. Aztán voltam két felnőtt olimpián. Semmi. Kikapcs.

Volt, hogy apád megdicsért?

Azzal mindig valamilyen célja volt, általában mások előtt, megjátszásként, hogy „jaj, de büszke vagyok rád lányom!” Sose volt őszinte. Már kiskoromban megtanultam, hogy ő, ha dicsér, mindig valamilyen céllal teszi. Hogy manipuláljon.

Vannak róla teljesen hétköznapi emlékeid? Megtanít biciklizni, együtt legóztok, megkérdezi, hogy mi volt az iskolában?

Rettenetesen keresek jó emlékeket, de csak egyre emlékszem. Felmentünk sétálni valami hegyre, még nagyon pici, 3-4 éves lehettem, és egyszer csak rám nézett és mondta, „gyere, guruljunk le a dombtetőről!” És együtt legurultunk, nagyon nevetett, amit nem láttam tőle igazán soha. Majd azt mondta, „jegyezd meg, hogy sosem szabad ennyire elengedned magadat. És ezt most be is fejezzük. Jó volt, de befejezzük.” Ez az egyetlen ilyen emlékem. A többi? Tanított görkorizni, rollerezni, de szörnyű szenvedések voltak. Görcsösen kellett csinálni, semmi jó érzéssel. Miért nem megy már az első öt percben? A rollert kifejezetten gyűlöltem, és a mai napig gyűlölöm. Próbáltam egy lábbal hajtani, és annyira kényelmetlen volt a rózsaszín, bojtos rollerem – amit ő vett meglepetésként, és azonnal ki kellett menni a Margitszigetre –, hogy csak arra emlékszem, nem akarom csinálni. Apám meg akarja, csinálom is. És hát az én személyiségem olyan, hogy ha valamit nem akarok, akkor lehet, hogy testben ott vagyok, megtörténik, de az biztos, hogy mindenki rosszul érzi magát. Összevesztünk, eltörte a rollert, soha többé nem is volt. Nem is baj.

Visszaszólhattál apádnak?

Nem. Amikor visszaszóltam, vagy megütött vagy nem szólt hozzám három napig. Ameddig kúszva-mászva bocsánatot nem kértem.

Ezt nem értem.

Volt, hogy letérdeltem elé, könyörögtem, hogy bocsásson meg. De ez a mából nézve annyira tipikus. Olvastam a nárcizmusról, meg a pszichopatákról is: vannak törvényszerű viselkedési formák. Jogi okokból nem szabad kimondanom, de pontosan tudom, hogy ő milyen mentális állapotban lévő ember.

Ha sírtál, mi történt?

Nem sírhattam. Gyerekkoromban nyilván sírogattam, de mindannyiszor megalázott vagy megsemmisített, hogy „na, te hülye kis picsa, már megint gyenge vagy, sírsz, nem érsz el semmit ezzel.” És egyébként is csak idegesebb lett a sírástól. Úgyhogy 7-8 évesen megtanultam, hogy nem sírok előtte. Ez aztán már annyira jól ment, hogy nem is tudtam sírni 21 éves koromig. Akkor elkezdtem gyógyulni, felengedni az érzéseimet. Pánikrohamok, idegösszeomlások, rengeteg sírás. Üvöltve, taknyom-nyálam összefolyt, annyira fájt. Most már tudok egészséges elérzékenyülésből sírni. De vissza kellett ezt hozni, és egyáltalán nem volt könnyű.

És ti, az anyukáddal, illetve később a húgoddal, az egymás iránti szereteteteket kimutathattátok?

Anyukámmal nem, ő valamiért közellenség volt. Gyakran mondta, hogy anyám irigy rám, nem akarja, hogy jól teljesítsek, és nem szabad vele nagyon jóban lenni. Rossz hatással van rám, az életemre. Minden úgy volt alakítva, hogy szembekerüljünk egymással. A Gerdával való kapcsolatomba viszont semmivel nem tudott belenyúlni. Mi, ameddig egy háztartásban éltünk és beszélhettünk, nagyon jó testvérek voltunk. Ez az én reményem, hogy ő azért erre emlékszik. Akármennyire meg van másítva a memóriája. Ebben nagyon hiszek, mert az a baba, aki 7 éves koromban megszületett, megmentett. Volt miért élnem.

Hány évig laktatok együtt?

12 éves volt, amikor eljöttem. Mindent meg tudok bocsátani apámnak, ezen dolgozom is, de azt, hogy a húgomat használja, egyszerűen nem. És ameddig Gerda nincs biztonságban, nem is fogom tudni.

Hogy érintett, amikor Gerda a nyilvánosságban kiállt apád mellett?

Erre készültem, hiszen zajlottak a jogi ügyek. Anyám a gyerekelhelyezésbe azonnal belekezdett, harcolt a húgomért, és Gerda neki lett ítélve. Öt és fél év után. Félévente volt tárgyalás, rengeteg idő – rengeteg anya veszíti el a jogrendszer miatt a gyerekét. Apámról pedig ki lett mutatva, papír van arról, hogy alkalmatlan a szülői pozíció betöltésére. De rohadt lassú volt az egész jogi eljárás, volt első-, másod- és harmadfok, apám nyilván mindegyiket megtámadta. Telt-múlt az idő, és amikor már a rendőrségnek kellett volna elhoznia Gerdát, az apám eltűnt vele, és a 18. szülinapja után egy nappal kerültek elő. Gerda erről semmit nem tud, látom, hogy nem akarja még észrevenni, hogy mi van – valószínűleg a túlélése miatt nem tud még tisztán látni. Ezért sem lepődtem meg azon, hogy ő az apám mellett van, és pontosan tudom, hogy most még egy jó ideig mellette fog tanúskodni. Aztán szépen ráébred, és eljön. Nagyon remélem, hogy amiket csinálok, a megszólalásaim, segítik, kimozgatják ebből. És majd kíváncsi lesz a történet másik oldalára is.

Volt egy konkrét pillanatod, amikor realizáltad, hogy nagyon nem oké, amiben otthon élsz?

Több ilyen volt. Csak még nagyon fiatal voltam, amikor ezek először jelentkeztek. És nagyon egyedül is voltam. Volt, hogy 12-13 évesen felhívtam egy ügyvédet, a Google-n találtam – ő konkrétan kinevetett, hogy „jaj, kislány, menjen haza a szüleihez, biztos nem ennyire komoly a dolog”. Aztán nyilván kiderült ez is, ezért is büntetést kaptam. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor 2015-ben, a családi nyaraláson, utolsó este elszöktem. Már nagyon rossz mentális állapotban lehettem, és anyám is, mintha egy szellem lett volna, annyira depressziós és elhasznált volt. Minden energiámból, mindenből, ami voltam valaha, kiüresedtem. Senkihez nem tudtam kapcsolódni, már Gerdát sem tudtam beengedni érzelmileg, nem tudtam vele beszélgetni normálisan. Ültem a tengerparton, úgy éreztem, nincs már miért élnem, a nagyapámtól kapott késsel akartam felvágni az ereimet. Néztem a vizet, egyszer csak a nagyapám hangját hallottam: „most már elindulhatsz, most már el fogsz tudni jönni”. Nem volt vesztenivalóm, az életem se kellett már. És az volt az a pillanat, hogy jó, innen már csak jobb lehet. Bármi jobb, mint ez.

Ha az úszásban elért eredményeidre gondolsz, van boldog pillanatod?

Semmi. Amikor a már említett ifi olimpián beértem a célba, kiugrottam a medencéből és felüvöltöttem a lelátóra, a lelátó pedig visszaüvöltött nekem – az egy olyan eksztázis volt, hogy megértettem, hogyan lehet valaki függő attól, hogy nagyon sikeres sportoló. De ez nagyon az egyénről és az egóról szól. Nekem viszont mindig volt igényem a közösségre, hogy körforgásban legyek, mert olyan nagyon sosem érdekelt, hogy én legyek a világ legjobbja. Szerintem nincs is ilyen.

Persze, amúgy van, hiszen érmeket osztanak, de az csak egy adott pillanat. Nekem tényleg nem okozott örömet a nyerés. Jó volt kiugrani a medencéből, szabadságérzetet adott. Aztán az első mondata az volt apámnak, hogy „oké, akkor most már a felnőtt mezőnyben is tudsz ilyet, nem?” Jó, kösz, akkor nem örülök neki. Már élete vége felé közeledett a nagyapám, amikor azt kérdeztem a rengeteg beszélgetésünk egyikén, hogy milyen érzés olimpiai bajnoknak lenni? Gyönyörű kék szemei voltak, nagyon szép öreg ember volt. Szép ember volt amúgy is. Kinézett az ablakon, kicsit elfátyolosodott a tekintete, rám nézett és azt mondta, hogy „öt perc az életedből. Semmi. Jó az az öt perc, de sokkal jobb dolog élni.” És ez annyira megmaradt, mert annyira igaz. Nyilván ő is hajszolta, hogy a legjobb legyen, de közben olyan életet élt és olyan boldogsággal élte azt, hogy nekem az a példa. Nem az eredménytől függ.

Azzal volt dolgod, hogy kik a nagyszüleid? Hogy a nagyapádtól elalélnak az utcán, hogy úristen, Gyarmati Dezső!

Soha nem éreztem semmilyen nyomást sem a nagyszüleim [a nagymamája Bara Margit Kossuth- és Balázs Béla-díjas színésznő, Gyarmati második felesége; az első Székely Éva volt – a szerk.], sem az anyám felől – mert azért neki is volt élete, mielőtt eltűnt volna a világból apám mellett. Nagyon élveztem, hogy ők a nagypapám és a nagymamám, rengeteget játszottak velem, miközben tanítottak, és sokat is tanultam tőlük. Gerincet adtak, és biztos vagyok benne, hogy nélkülük egy lelkileg bántalmazó ember lennék. Követném apám példáját. Ők az emberi részüket mutatták meg nekem magukból, ami segített felismerni, hogy mi a valódi és mi a hamis.

Egyenrangú félként beszéltek velem, soha nem éreztem, hogy gyerekként kezelnének, esetleg lenéznének. Kikérték a véleményemet, megosztották velem a gondolataikat, a tudásukat. Nagymamám a művészeteket igyekezett megmutatni, tanított énekelni, vagy volt, amikor egy délután eljátszotta nekem a Rómeó és Júliát, egyedül. Kívülről fújta a szöveget, ő volt az összes szereplő. A nagyapám pedig művészettörténészként rettenetesen hosszú monológokat tudott mondani egy-egy alkotásról, amiket 4-5, de még 7-8 évesen is elég unalmasnak éreztem. Nem igazán érdekelt, hogy a Mátyás-templom szerkezetének bármelyik oszlopa honnan jött – három órán át pláne nem. De sok minden megmaradt és ma már nagyon hálás vagyok ezekért is. Legfőképpen pedig azért, mert ő aztán tényleg az életnek azt a játékos, boldog részét mutatta meg, amit azóta se tudott nekem senki megmutatni. Etalon. Milyen érzés boldognak lenni.

Velük büntetlenül, következmények nélkül tölthettél időt?

Nem. Amíg nem úsztam, annyira nem szólt bele apám, de azért az ő anyjához is elég sokat kellett járnom, az egyenlőség jegyében. Amikor pedig elkezdtem úszni, még a szokásos mondatok is rárakódtak a nagyapámmal való kapcsolatunkra, hogy ő is irigy rám, rosszat akar. Próbált apám eltávolítani, de olyan erős kapcsolatunk volt, hogy nem tudott. Volt, hogy apám megtiltotta, hogy telefonáljunk, találkozzunk. 2013-ban, mielőtt nagyapám meghalt, felhívott a kórházból, hogy menjek be. Éreztem, hogy ez a búcsúról szólna. Edzőtáborban voltam, hazajöttem, és az apámnak mondtam, hogy szeretnék elmenni hozzá. Mire azt mondta, hogy kizárt, nem engedi. Ez volt délelőtt 11 körül, délután érkezett a hívás, hogy a nagyapám elment. Nagyon fáj. Nagyon. De tudom, megértette és tudja, hogy miért nem mentem be hozzá.

Anyukád bemehetett?

Ő bement, igen.

Apád mondott bármi emberit?

Emberit nem. Annyit, hogy mivel ifjúsági világbajnokság lesz másfél hét múlva, ne engedjem be az érzelmeimet, mert rosszul fogok úszni. Ott két ezüstöt nyertem, de annyira nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy nem gyászolhattam meg nagyapámat, hogy bármikor teljesen kikészülök rajta. Az első gyászidőszakom 2016-ban volt. Nagyon hiányzik.

A nagyapád, vagy bárki a családodból, megpróbált érted kiállni, szembeszegülni az apáddal?

Nagypapám apámmal rengeteget harcolt. Volt, hogy fizikálisan is. De ő nem tudta, mivel fenyegeti apám anyámat, ha ő esetleg nagyapám mellé állt, vagy ha elment. Mi rengetegszer eljöttünk az apámtól, csak mindannyiszor bevitt egy olyan mondatot az anyámnak, ami arról szólt, hogy az én életem, esetleg a nagyapámé a tét, ezért az anyám visszament hozzá. Nagyapámnak pedig nem merte elmondani. És azért a nagyapám is idősebb volt már, hetven vége, nyolcvan eleje. Jó állapotban volt ahhoz képest, hogy már elkezdődött a rák, de nem volt annyira a topon.

Amikor ezekre a helyzetekre gondolsz, az anyukád felé abszolút megértéssel fordulsz vagy van, amikor hibáztatod, gyávának, gyengének tartod?

Nagyon hosszú folyamaton vagyunk túl az anyámmal, nagyon különbözünk is: ő egy extrán érzékeny álmodozó, én sokkal impulzívabb vagyok. Anyám hitt abban, hogy meg tudja változtatni apámat. De egy bántalmazót nem lehet, aki megpróbálja, rámegy, ahogy anyám is. Bennem is felmerült a kérdés, hogy miért nem állt jobban mellém, miért nem előbb vitt el? És mindig az a válaszom, hogy nem tudta, nem merte elhinni, hogy van lehetősége. Apám ugyanis minden egyes nap biztosította arról, hogy ő egy senki, hogy értéktelen, hogy nincs hova mennie, mert mindenhol eléri, jogilag vagy emberileg. És azt is hozzátenném, hogy amikor anyámat bárki kérdőre vonja ebben a helyzetben, az nem tudja, hogyan néz ki a családon belüli erőszak. Ott mindenki áldozat, nincs kivétel. Anyám volt az első, akit apám leépített. Nullára. Együtt lenni egy manipulátorral – abból nincs kiút. Főleg, ha van egy gyereked, hiszen őt óvod elsődlegesen. Plusz még egy dolog: az én szüleim még egy olyan generációhoz tartoznak, amelyik abban nevelkedett, hogy ezekről a dolgokról nem lehet beszélni. Tabu. És ügyesen csinálta apám azt is, hogy pont annyira bántotta mindig az anyámat, amennyire én rossz voltam. És amikor az anyám nem viselkedett megfelelően, akkor engem bántott. Csinált egy háromszöget.

Mi számított rosszaságnak?

Bármi. Anyám nem főzte meg délre az ebédet vagy nem jól készítette el, büntetés járt. Én kaptam, anyámnak pedig végig kellett néznie, ahogy megaláz. A verést a későbbiekben abbahagyta, maximum kicsavarta a kezemet vagy lenyomta a fejemet az asztalra, megtépte a hajamat. De inkább az volt, hogy felállított mondjuk az asztaltól és olyanokat mondott, hogy „tessék, itt a lányod, aki ugyanolyan büdös kis kurva lesz, mint te vagy, mert így neveled, ezt a példát mutatod neki.” És hogy szégyellhetné magát, mert az apai nevelés, amit ő beletesz a teljesítményembe, az életembe, most mind nullázódik, merthogy én azt látom, hogy az anyám egy büdös kurva. És akkor ez ment kettő és fél órán keresztül. Az anyám meg üveges szemmel bámult előre. Nagyon érdekes a dinamikája és érdemes róla beszélni, mert az én, a mi sztorink, egyáltalán nem egyedi. Aki családon belüli erőszakot vagy bármilyen bántalmazást él meg – mint a nagykönyvben, úgy vannak megírva a fokozatok.

Sose ütöttél vissza?

Egyszer, 2016-ban, amikor apám elkezdett fojtogatni. Akkor életemben először megvédtem magamat. Fogalmam sincs, hogy miért, de ott valami átkattant. Meg egyszer a szüleim közé álltam: 2-3 évesen, amikor azt mondtam, „ne verd az anyámat!” Egyszer pedig, amikor apám elindult a 4-5 éves Gerda felé, beálltam elé. Hogy na, ezt nem! És – valami csoda folytán – nem emlékszem, hogy bántott volna, hogy lett volna bármilyen következménye.

Arról, hogy ebben az apa-lánya viszonyban abnormális közeledések is vannak, tudtál bárkivel beszélni?

Nem. És az egész történetemnek ez az a része, amivel a legkésőbb tudtam szembenézni. Feldolgozás alatt van most is. Nagyjából másfél-két éve tudom ezt kimondani. Vállaltam a nyilvánosságban, de a mélységeit 4-5 ember tudja. Anyám sejtette, beszéltünk is ilyesmikről, de az újságokból kapta telibe. Ilyenkor mindig csak ketten voltunk apámmal, anyám nem látta, legfeljebb érezte. A barátomnak, Zsombornak beszéltem erről először, még a kapcsolatunk legelején, pár hónapja voltunk együtt. De akkor még nem mondtam el neki, hogy az apám volt. Aztán elmondtam Szofi barátnőmnek – aki csinálta a tetoválásokat –, csak annyit reagált, hogy ezt már nagyon régóta tudja. A szavaim, a viselkedésem mögött látta a valódi tartalmat. De ő egy szuper érzékeny ember. Meg hát nagyon jó barátnők vagyunk, ismerjük egymást.

Szereted apádat?

Nem, sose szerettem. És talán ez a legszomorúbb az egészben, hogy ő sem engedte soha, nem is akarta, hogy szeressék. Megszüntette a szeretetet. Bennem volt, de el lett nyomva.

Ha megpróbálod szétszálazni a karakteredet, fölismered magadban anyukádat, a nagyapádat, és esetleg az apádat?

Igen, egy hatalmas analizátor vagyok. Tudom, hogy az apámból rengeteg lenyomat maradt bennem, de most már azt is, hogy mi váltja ki, hol jön be az, hogy konkrétan megváltozom és az apám személyiségévé válok.

És hol?

Például veszekedésben. Ezt Zsombor tudja a legjobban, mert vele vagyok sokat, és vannak alkalmi veszekedések is. Sokat beszéltünk erről. Én nem a klasszikus veszekedő vagyok, hanem el akarom pusztítani a másikat. Akkora dühvel beszélek, hogy azt a helyzet sem indokolja, és Zsomborral szemben is méltatlan. Volt, hogy visszacsengtek apám konkrét mondatai, volt, hogy azt mondtam Zsombornak, „na, ennyit érsz.” Ott megálltam, hogy úristen, bocsánat, ez nem én voltam. Nagy tanulság volt. Aztán arra is rájöttem, hogy a legtöbb kapcsolatomat, tudat alatt ugyan, de manipulálom. Játszmázom, nem vagyok őszinte, használom az embereket. Egy-másfél év volt, mire apám viselkedési mintáit ledolgoztam. Ugyanakkor anyámat is látom magamban, a lágyságát, a nőiességét, amit hál istennek nem tudott teljesen elpusztítani az apám. A személyiségem legnagyobb része pedig a nagyapám. A lázadás, a forradalom, az igazságtalansággal szembeni kiállás. Az egyenesség: ha valami nem tetszik, kimondom, nem érdekel, ki mit gondol. Teljesen mindegy, hogy hisznek-e nekem, támogatnak-e, én megyek ezen az úton. És ez nagyon jó, nagyon nagy erőt ad. Az sem érdekel, hogy a decemberi megszólalásom óta próbálnak nevetségessé tenni azzal, hogy a szavaimat kiforgatják, vagy hogy úgy jelenik meg hetente akár több cikk is rólam a bulvárban, hogy az égvilágon senkivel sem beszéltem.

Van egy rokonod, aki rendszeresen ír családi és sportági történetekről a sajtóban. Konkrét statisztikám nincsen, inkább csak a benyomásom, hogy ezek többnyire pozitív hangvételűek. Azt rebesgetik az uszodában, hogy volt olyan egykori Széchy-tanítvány, akit istápolt, amikor az illető komoly lelki problémákkal, szuicid gondolatokkal küzdött. Neked nem hiányzik, hogy a nyilvánosságban kiálljon melletted és az anyukád mellett?

Nyilván elvárható lenne – én szó nélkül kiállnék –, pontosan azért is, mert mindent látott, mindent tudott. Elmondtam neki, hogy beszélni fogok a történetünkről, és szeretném, ha támogatna. Aztán megszólaltam, majd azt hallottam vissza több helyről, hogy azt mondja, nem mondok igazat. A sunyiságot, a gerinctelenséget nem viselem el. Fel is hívtam, hogy ez igaz-e? Annyit mondott, hogy nem értem meg, hogy neki „ez micsoda fájdalom. A megszólalásod engem tönkretesz”. Mondtam, semmilyen kapcsolatnak nem kell lennie köztünk, ne játsszuk meg, hogy jóban vagyunk. Nem keressük egymást, nem is várok el tőle semmit. Bőven vannak mellettem annyian, hogy az ő személye lényegtelen. Azért azt most már látom, hogy miért ilyen a családunk, milyen viselkedésminták vannak. Szörnyű lehet hazugságban élni.

Te milyennek látod most magadat? És ez mennyit változott az elmúlt években?

Minél jobban felvállaltam magamat, annál kiegyensúlyozottabb, boldogabb és felszabadultabb lettem. És most, pár héttel a tárgyalás után, megint azt érzem, hogy nagyot léptem, sok erőm és motivációm van. Ez amúgy meg is ijeszt, nem tudom, hogy ez így természetes-e. Lelőhetetlennek érzem magam. És biztosan lesznek hullámvölgyek, de a legnagyobb félelmeimet, gátlásaimat kimondtam, legyőztem. Egy hiteles segítő vagyok. Folyamatos kétségekkel, mégis nagyon élvezem, akivé váltam. Nagyon megküzdöttem magamért, és ez csodálatos. Nagy szabadság.

Milyenek voltak a mélységek?

Míg úsztam – folyamatosan teljesítettem –, nem engedhettem meg magamnak, hogy nagyon mélyre menjek. Látszódott azért szerintem, hogy nem vagyok jól: rossz úszások, nagyon hektikus érzelmi állapotok és megnyilvánulások. Volt, aki ezt észrevette és konstatálta, hogy nincs jól, de majd biztos megoldja valahogy. Nem nagyon érdekelte az embereket. És volt, aki kifejezetten szórakoztatónak találta, hogy jaj, de fura, haha. Kicsit beteg, kicsit dilinyós.

A hétvége mindig szörnyű volt, mert akkor elengedhettem magam, volt másfél nap teljes katarzis és depresszió. Meg 2016-2017-ben voltak olyan epizódok, amikor borzalmas pánikrohamokat kaptam, idegösszeomlásaim voltak. Előfordult, hogy edzés közben. Az első hetemet töltöttem Amerikában, senki nem ismert még, és az első 50 méter után ki kellett szállnom a medencéből. Nem volt levegőm, lezsibbadtam, nem tudtam megmozdulni, kiakadt a szemem. Mindenki körém gyűlt, magamban gondoltam, hogy baszki, ez tök gáz, nem szabad, hogy megtudják, hogy néha van ilyen. Úgyhogy megpróbáltam visszahozni magamat, de csak a tekintetemet sikerült. Próbáltam megnyugodni, mondtam a többieknek, hogy jól vagyok, csak néha kicsit fura – igyekeztem elviccelni. Hívtak orvost, rácsodálkoztam, hogy ezzel ennyire foglalkoznak. Mondtam az orvosnak, hogy semmi különös, az apám bántalmazott, néha furán reagálok, PTSD-m van valószínűleg. Félvállról vettem. Rám nézett, és azt felelte, figyelj, nagyon nem vagy jól, ezt kezelni kellene, menj már el pszichológushoz. Nagyon-nagyon sok mélypontot éltem meg és rengeteget büntettem magamat. Fizikálisan és mentálisan is.

Hogyan?

Hánytattam magam, ami egy idő után, amikor már évek óta csinálja az ember, nagyon ki tudja készíteni a testet. Nagyon csúnya lett a bőröm is, a hormonrendszerem teljesen felborult – belenéztem a tükörbe és felsoroltam, hogy mekkora szar vagyok, semmit nem érdemlek, a boldogságot sem. Ugyanazt folytattam, amit apám csinált.

Amikor elhatároztad, hogy beleállsz ebbe az egészbe és elkezdesz beszélni a veletek történtekről, mennyire voltál stabil?

Januártól áprilisig visszajöttek a pánikrohamaim, depressziós voltam. Meg kellett értenem, hogy ezt most valami beindította, újraélek dolgokat, de nyugi, mellettem van Zsombor, biztonságban vagyok. És elfogadtam, hogy az élet amúgy sem egy egyenletes dolog, főleg, ha beengedjük az érzelmeinket. És ez az egészséges. A gyógyulási folyamatban pedig nincs olyan, hogy jól vagy. Olyan van, hogy el tudod fogadni, aki vagy.

Tényleg volt olyan, hogy le kellett ülnöd a körúton a járdára?

Kétszer volt, hogy az utcán nem tudtam, nem visznek-e el a mentők. Az egyik 2016-ban történt, amikor az apám ügyködött még elég rendesen ellenünk, és anyám felhívott valamivel. És valahogy olyan állapotban talált meg, hogy egy nagyon erős pánikroham jött rám. Azt már korábban megtanultam, hogy ilyenkor gyorsan el kell tűnnöm – borzalmas látvány, anyám néha végigkísérte, és teljesen kikészült. Azt néztem, hova tudok elbújni, hogy ne lássanak az emberek. Behúzódtam egy kapualjba. Ütöttem, haraptam magamat, kitéptem a hajamat és a mellkasomat karmolásztam, amíg el nem múlt. Ez nagyjából fél óra volt. És akkor valahogy megpróbáltam visszajönni. Aztán idén, március-április körül is rosszul lettem. Egy újságírónő – aki már jó ideje zaklatott – hívott ötödjére telefonon, hogy kiderített valamit a rendőrségen, kommentáljam. Nem tudtam mit mondani, mire tett egy állítást, én pedig azt feleltem, ez nem igaz, kérlek, ne írd le, mert nem nekem, hanem a bántalmazottaknak fogsz ártani. Perceken át könyörögtem, de a nő hajthatalan volt. Egyszer csak valami átkattant bennem, jött egy sikítós üvöltés, és összeestem az utcán. Negyed óráig nem bírtam felkelni. De ennek nem ez a legrosszabb része, hanem hogy miután megjelent ez a cikk, írt nekem egy bántalmazott kislánynak az anyukája, hogy az olvasottak miatt a gyereke megpróbált véget vetni az életének. Szerencsére ma már jól van.

Florida már többször szóba került. Úgy tudni, azért nem maradhattál kint, mert itthonról valaki írt egy levelet az egyetemnek, ami nagyjából arról szólt, hogy nem felelsz meg a kinti kritériumoknak, hiszen Magyarországon profi voltál, pénzt kaptál az úszásért.

Sajnos így volt, és nem lepődtem meg. De hiszek abban, hogy minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Annak úgy kellett, elfogadtam. Jó lett volna, ha van egy amerikai diplomám pszichológiából, vagy társadalomtudományból, de így alakult, hogy nem lett.

Az akkori instant reakciódra emlékszel?

Irgalmatlan dühös voltam és azt kívántam, hogy minden rosszat, amit az illető okozott nekem, kapja vissza. Hála az égnek, az évek során, ahogyan fejlődtem, és főként azzal, hogy megszólaltam, ez teljesen elmúlt. Csináljon, amit akar. Gyenge. De akkor nagyon dühös voltam, nagyon friss volt, nagyon rossz helyzetben voltunk anyámmal anyagilag, mentálisan, lelkileg. És akkor még jött ez, hogy nem maradhatok az egyetlen helyen, ahol nagyon távol vagyok tőle. Egyébként utána bebizonyosodott, 20-25 másik levél is érkezett arról, hogy milyen helyzetben vagyok, hogy legyen egy árnyaltabb képük arról, mi van. 2016 júniusában kaptam először pénzt úgy, hogy az az én számlámra érkezett. Addig mindent apám számlájára utaltak, ő tárgyalta le a szerződéseimet is, utólag tudtam csak meg, mennyi pénzt kerestem. Azt mondta, mindent a felkészülésemre fordít. Anyukámat is pont így tartotta függésben – soha nem volt egy fillérje sem. Az egyetemen azt mondták, hisznek nekem, de az a baj, hogy egy ilyen neves intézmény nem engedhet meg magának egy ekkora kalamajkát.

Az, ahogy ő viselkedett veletek, mennyire mintakövető?

Nem jöhetek elő az ő történetével. Rengeteget mesélt arról, hogyan nőtt fel. Az apja halálának a körülményeiről, és hogy aztán 4 éves korától hogyan éltek az anyjával. Vagy hogy miket élt meg az uszodában. Ha fiatal korában lett volna segítsége, nem ilyen emberré válik. Ilyenné tették. Ez nem felmentés, semmi alól nem mentem fel, amit tett, de ha visszapörgethetnénk az időt és mondjuk, 10 éves korában valaki megfogja a kezét. Mert amúgy egy nagyon érzékeny gyermek lehetett, tán túlérzékeny is. És a pozitív dolgait is látom. Szorgalmas, tehetséges ember volt. Akit úgy megtörtek, ahogy kell.

Az egyik legnagyobb tekintélyű úszótól hallottam, hogy mindaz, ami veletek történt otthon, Széchy legrosszabb korszakát idézi.

Azt tudom, hogy Széchy Tamás egy nagyon meghatározó, negatívan meghatározó személye volt a sportnak és a társadalomnak. És a mai napig, több generációval később is nyögjük az ő hozzáállását és féktelenségét. Ez nyilván rengeteg kérdést felvet. Bárkit, akit az uszodából Széchy Tamásról kérdezel, el tud mondani legalább 5-6 sztorit, amikor kőkeményen visszaélt a pozíciójával. Nekem egyetlen személyes élményem van vele kapcsolatban. 2000 környékén lehettünk, 4 éves voltam, befutottam a Komjádiba és elém állt Széchy. Nem tudtam, hogy ő kicsoda. Elém állt, és röhögve felkapott a karjába. Apám kicsit lemaradva érkezett, mire beért, Széchy már fogott engem, bügyürgette az arcomat, vigyorgott. Sosem felejtem el, láttam az ínyét. Ránézett az apámra, aki amúgy nagyon furán reagált, furcsa volt az arckifejezése. Széchy annyit mondott, „milyen kár, hogy nem kisfiú”. És az apám szerintem életemben egyszer viselkedett apaként, kivett a kezéből és szó nélkül elrohant velem. Annyit mondott, soha többé ne nézzek rá, ne vegyem figyelembe ezt az embert, mert nagyon gonosz. Nagyon megijedtem. És csak évekkel később esett le, hogy mit jelentett ez a mondat. Hallottam történeteket apámtól is, meg Széles Sándor csoportjában is, ahol pár évet úsztam. Jó volna ezeket kibeszélni, tanítani a társadalmat például arról, hogy a bántalmazás honnan indul. Hogy az nem úgy történik, hogy valaki egyszer csak bántalmazó lesz, hanem az már egy rendszerből tanult és kivett forma. És az apám is megtanulta, hogyan kell ezt csinálni.

Az anyjától is?

Ahogyan én tapasztaltam és láttam az ő dinamikájukat, igen.

Hogyan éreztél az apai nagymamád iránt?

Undorodtam tőle. Nagyon fura asszony volt. Nem annyira szeretett, nem volt egy kedves és túlságosan jó energiájú ember. Nem voltam még 7 éves, amikor teljes agyrémbe kerültem: azt játszotta, hogy elbújt a lakásban. Kerestem, aztán elkezdtem félni, majd fél óra elteltével úgy jött elő, hogy mögém lopózott és megijesztett. Elsírtam magam, ő meg kiröhögött, nagyjából azzal a szöveggel, hogy nem értem a viccet, csak nem gondolom, hogy eltűnne? Nem annyira szerettem nála lenni. És tök érdekes, hogy amikor Gerda kicsi és még nagyon szókimondó gyerek volt, 3 évesen kijelentette, hogy nem szereti a nagyanyánkat és az apánkat sem. Mondtam, hogy „a nagyit megértem, de aput kell szeretni. Legalább mutasd neki.”

A nagyanyád bántott?

Kicsavargatta a kezemet – például, mert megfogtam egy tálat –, de mivel ezt az apám is csinálta, nem lepődtem meg. Vagy amikor mosogatni tanított, a legforróbbra állította a vizet, alátette a karomat, és amikor el akartam rántani, nem engedte. Azt mondta, „a mosogatáshoz a legforróbb vizet kell használni, mert az öli meg a baktériumokat. És meg kell tanulni elviselni, hogy forró a víz.” Meg olyan is volt, hogy kicsiként ő akart megfürdetni – pedig már tudtam egyedül –, aztán bevitt a szobába és elkezdett matatni a puncimnál. Azt mondta, hogy nagyon fontos minden fürdés után megnézni, és ezt majd az apámnak kell csinálnia. Ebből kiindulva azért apámnak sem lehetett egyszerű. 16-17 éves lehettem, amikor a pszichológusom kikönyörögte, hogy legyen mobiltelefonom, amivel kapcsolódhatok a korosztályomhoz. Több hónap után gombos-nyomkodósat vett apám, internet nem volt rajta. Számítógépem sem volt. 2012 körül lett egy Facebook-profilom, az egyik barátnőm titokban csinálta, Kázmér és Huba néven, de nem tudtam bejelentkezni, csak a számtech órákon. Ebben amúgy nem érzem, hogy vesztettem volna bármit is, az egészből csak az érdekelt, hogy a közösség tagja legyek. Nagyon jól elvoltam a könyvekkel. Imádtam és imádok olvasni.

Randizni engedett?

A pszichológusom beszélte rá erre is, 16-17 éves koromban. Vasárnaponként 15-17 óráig találkozhattunk Zsomborral, vasárnap esténként meg telefonáltunk titokban, suttogva. Amikor nyugtalan, zaklatott voltam, Zsombor addig gitározott nekem, amíg el nem aludtam. És mivel apám kontrollált és látta, hogy mennyit telefonáltunk este, arra következtetett, hogy szexuális tevékenységet folytatunk, emiatt meg fog nőni a mellem, beindulnak a hormonjaim és nem fogok jól úszni. És ezt Zsombor direkt csinálja, mert nem akarja, hogy jól ússzak. És akkor megtiltotta, hogy találkozzunk.

Zsombornak mit mondtál?

Nyilván nem azt, hogy apám nem engedi, hanem hogy bocsi, nem szeretlek. Miközben halálosan szerelmes voltam belé. Elég sokszor összetörtem a szívét. De most itt vagyunk.

A tárgyaláson teljesen ki tudtad zárni apádat?

Volt már nyáron egy békítő tárgyalásunk, negyed óra volt az egész – ott találkoztam vele hat év után először, szemtől szembe. Kicsit féltem, hogy reagálok majd, de ahogy megláttam és belenéztem a szemébe, elköszöntem, hogy itt a vége. „Többet az én szememet nem fogod látni.” És ott le is zártam emberként. A mostani tárgyaláson nagyon izgultam, mert tudtam, hogy hallani fog, és még mindig voltak olyan pillanatok, amikor a legmélyebb, fundamentálisan belém nevelt dolog, hogy nem szabad felszólalnom ellene, bekapcsolt. Volt egy pauza, nagyon nehéz volt, de őt magát, mint személyt, Szilágyi Zoltánt, az apámat, egyáltalán nem láttam. Azt láttam, hogy én, mint a bántalmazott mondom a bántalmazóknak kollektíven ezt a történetet. Hogy ő közben mit csinált, arról fogalmam sincs. Mondták utána, hogy puffogott, nevetett, forgatta a szemét.

Lopva se néztél rá?

Nem. Nem érdekelt.

Vannak benned rossz beidegződések a tiltásokból?

Idegesítően rendmániás vagyok. Hajszál, kutyaszőr, porcica. Ez időnként megnehezíti Zsomborral a hétköznapokat. Anno voltak helyiségek a lakásban, ahova más-más papucsot kellett felvennünk. És mindig mindhármunknak össze kellett fognunk a hosszú hajunkat.

Hogy mi mindenről szól egy hétköznap, hogy el kell menni bevásárolni, az mennyibe kerül, te ezeket tudod?

Az első nagyon durva ezzel kapcsolatos megélésem Amerikában volt. Kaptam egy szobát, de nem volt párnám, se takaróm. Az volt az első gondolatom, hogy jó, majd valaki biztos hozza. Majd lesz. És amikor lefeküdtem aludni és nem volt se takaróm, se párnám, akkor puff, arcul csapott, hogy aha, ezt nekem kell megszerezni. Szívemhez kaptam, megszédültem, hogy még mennyi ilyen lesz. Addig mindent apám kontrollált.

Volt zsebpénzed?

Dehogy! Ha adott is pénzt, vinnem kellett a számlát és vissza kellett adnom, amit nem költöttem el. Rettenetesen nehéz volt a felnőtt életbe ezt átvinni, életképtelen voltam. A mai napig stresszelek például a csekkfeladáson. Nemrég töltöttem ki életemben az elsőt, nem online. A bevásárlást pedig Zsombor intézi, mert ő szereti, én meg nem. Amúgy minden mást közösen csinálunk, azt hiszem, hogy most felnőttem a feladathoz. Bárhol a világban meg tudom teremteni az életemet.

Amikor pénzt kértél mozira vagy bármire, mi volt?

Olyan nem volt, hogy én bármit is vettem volna magamnak. Módos család voltunk, a nagyszüleim és anyám révén is, de apám is ügyeskedett, és még az én fizetésem is hozzá folyt be. Ránk azonban sose költött. Fontosabb volt, hogy 3 évente legyen egy új BMW-je. Csomó ruhám apám és anyám levetett holmijai voltak. Miközben tök érzékeny vagyok a divatra, az önkifejezésre. Könyörögnöm kellett hetekig, hónapokig, hogy kéne egy cipő, és akkor apám ment el és vette meg, amiről azt gondolta, hogy az jó lesz. A mozipénzért nagyon alá kellett mennem, és nagyon hálásnak lenni azért az ötezer forintért. Ez persze aztán fel volt hánytorgatva, hogy még ezt sem értékelem. Anyámnak is ő osztotta ki a pénzét. Bármilyen bevásárlásból vissza kellett vinnie a számlát, magára nem költhetett, legfeljebb titokban, ha tudott.

Volt normális szülinapod, karácsonyod?

Ezekkel a mai napig problémám van, gyűlölöm a szülinapomat és a karácsonyt is. Azok voltak a legrosszabb napok. Van egy dinamikája az ilyen embereknek: bármilyen ünnepet, boldogságot, ami nem tőlük jön, tönkretesznek. Szülinapomon voltak a legnagyobb veszekedések, a legnagyobb bántások. Hogy még erre se vagy jó, pedig amúgy megszülettél. Most se várom a szülinapomat, de igyekszem ezen dolgozni. A karácsonytól meg egyenesen hányok sajnos. Szörnyű időszakok voltak, de próbálom felülírni. Na, ebben nagyon lassan haladok. Zsombor imádja ezeket, állandóan ünnepelne, ha lehetne. Én meg inkább úgy vagyok ezekkel, hogy nem lehetne, hogy nincs karácsony, se szülinapom?

Most hol tartasz az evolúciódban? Mi leszel, ha nagy leszel?

Életemben először vagyok úgy, hogy ki kell várnom azt, hogy ne a megfelelési kényszer meg a maximalizmusom vezessen. Mindenfélét csinálok. Jógaoktató leszek, meditációkat tartok, könyvet írok. És szervezek kis közösségeket – bántalmazottaknak segítő körök. Elkezdtem énekelni tanulni, ami régóta hatalmas vágyam volt.

És jó hangod van?

A hangom az egyetlen magamból, amit nagyon szégyellek, mert annyira őszinte. Kevesen hallottak énekelni, akik igen, azok szerint szép a hangom.