Ahol kopott sírkövek
hevernek csöndesen
a szürke ködben.
Annyi név, annyi sors,
néma tanúk, emberek,
kik itt éltek egykor, de már
réges-régen elmentek.
Temetőben sétálok.
Hogy miért szeretem ezt,
miért nem borzongok?
Talán mert tudom,
hogy egy napon
én is felirattá válok.
Befedi sírom a zörgő,
őszi avar, számot
vetek hát borús
gondolataimmal.
Tudatom lobogása
lassan alábbhagy,
benne csak az örök,
ismerős kétely marad.
Az visszhangzik itt
a lelkem mélyében,
hogy hiába volt
úgyis minden...
Mégis itt szól belül
egy fohász, egy dal:
"Ha létezel, szállj le
most, te Égi Angyal,
és takarj be jóságos,
meleg szárnyaiddal!"
English (US)