Nehéz nem észrevenni, tíz év alatt mennyire megváltozott a kormány hozzáállása a rászorulókhoz, ami most abban csúcsosodik ki, hogy törvényben szentesítenék: az állam utolsóként jön a sorban, ha felelősséget kell vállalni a szegényekért.
Az uniós statisztikai hivatal adataiból kiderül, GDP-arányosan jóval kevesebbet költ most az állam szociális juttatásokra, mint 2010-ben. Ide tartozik minden természetbeni és pénzbeni támogatás, ami
- a betegeket,
- a rokkantakat,
- az időseket,
- az árvákat, özvegyeket,
- a családtagjaikat, gyerekeiket gondozókat,
- a munkanélkülieket
- és a lakhatási nehézséggel küzdő embereket
segíti (az egészségügyi ellátás és a nyugdíj nem ebbe a kategóriába esik). 2009-ben a GDP 22 százalékát költötte az állam ilyen juttatásokra, 2020-ban a 18 százalékát, de a 2019-es mélyponton a 16,4 százalékot is elértük.
2010-ben még az uniós középmezőnyben voltunk ebből a szempontból, tavaly már csak Lettország és Írország volt mögöttünk.
Ha a kiadások mértékét nézzük vásárlóerő-standardon (tehát nem a GDP százalékában), azt látjuk, hogy 2020-ban 11 százalékkal költöttünk többet szociális juttatásokra, mint 2010-ben. Csak Írországban volt kisebb a növekedés, illetve Görögországban, ahol csökkenést látunk.
Hasonló nagyságrendről indultunk, mint a szlovákok, a lengyelek, a csehek vagy a máltaiak, de mindenhol nagyobb mértékben növelték a kiadásokat.
Mindez rímel a kormány általános társadalompolitikájára. Miközben elsorvasztották a fenti statisztikába tartozó, mindenkinek járó támogatásokat (például a családi pótlékot, a gyest és a rokkantnyugdíjat), növelték a jobb helyzetű családoknak szánt juttatásokat.
A „segély helyett munkát” elv értelmében bővült ugyan a foglalkoztatás, de a Mobilitáskutatási Centrum korábbi vizsgálataiból is kiderült, milyen káros következményei vannak az ilyen „munkaalapú társadalomnak”:
- a megmaradt munkanélküliek már csak nagyon laza szálakon, vagy azokon se kapcsolódnak a társadalom egészéhez,
- akiknek nincsenek tartalékaik, kénytelenek minél hamarabb munkát vállalni, akár rosszabbat, mint amit el tudnának végezni,
- nem sikerült érdemben növelni a magasabb képzettséget igénylő, nagyobb presztízsű munkát végzők arányát, sokan a közmunkaprogramban vagy rosszul fizetett állásokban találták meg a helyüket.
Fülöp Attila államtitkár egyrészt „kommunista örökségnek”, álságosnak és tarthatatlannak nevezte, „hogy a szociális problémákat az állam oldja meg”, másrészt arról írt, hogy nem csökken az állami felelősségvállalás és finanszírozás ezen a területen.
Kiemelte a szociális, gyermekvédelmi és gyermekjóléti szolgáltatásokra szánt pénzek növelését, illetve az egyházi, civil és önkormányzati szereplők támogatását. Ezek közül az egyházak a legfontosabbak, amelyek rengeteg szociális intézményt vettek át az elmúlt években, köztük idősotthonokat, gyermekotthonokat és a nevelőszülői ellátásnak csaknem 100 százalékát – részben pont a civilek és az önkormányzatok rovására. Az egyházak állami kiegészítést kapnak feladataik ellátásához.
English (US)