Egyedül hagysz, s én egész nap félek,
nem fogod kezem, s lóg a semmiben,
nincs támasza, csak lazán elpihen.
Az ember elveszíti a hitet,
madár, ki dalolna, de nincs kinek,
mert hiányzik társa melegsége,
ki támogatná merész röptében.
És hiányzik a kedves mosolya,
hiányzik néha érdes modora,
az együtt nevetések öröme,
s az érzés, hogy így lesz már örökre.
De ha örökre nem is, csak addig,
talán majd az utolsó óráig,
de addig még ne legyünk egyedül,
mert így az ember hamar elgyengül.
Fázom éjjelente, nem takarsz be,
pedig nem vagyok még olyan messze,
ha most kinyújtod a kezed felém,
ott vagyok közel életed közepén.
English (US)