Várkonyi Andrea: „Nem csak csillogás az életem, engem is ért veszteség, mély gyász”

4 órája ezelőtt 11

Tizenegyedik hó tizenegyedikén született…
Várkonyi Andrea: …és a tizenegyes a szerencseszámom is. Szeretem ezt a két tizenegyest, például, amikor pont 11.11-kor ránézek az órára, mindig mosolygok. A horoszkóp szerint amúgy ez jót jelent, s bár ezt azért nem gondolom túl, tény, hogy már a születésemkor is nagy szerencsém volt, meg anyukámnak is. Ugyanis anyu majdnem belehalt a szülésbe. Pár órával a világra jövetelem után elkezdett vérezni. Akkor még nem volt nővérhívó, valahogy kitámolygott a szobából, nagyon súlyos állapotban volt már. Apu, belgyógyász lévén, minden követ megmozgatott, hogy vért szerezzen neki. Anyu csak annyit kért, tegyenek meg mindent az életéért, mert két lánya van, muszáj élnie… Így az én születésnapom lett anyu újjászületésének a napja is.

Duplán ünnepelnek ilyenkor?
V. A.: Nem, de mindig szóba kerül… Családi hagyomány, hogy anyu ilyenkor mindig elmondja, hogy ezen a napon még elment dolgozni a szemészetre, majd érzett valamit, átsétált a szülészetre, ahonnan már nem engedték vissza a betegeihez. Mindig jó hallani, mi történt azon a napon.

Pár nappal a születésnapja előtt beszélünk, tudja már, idén hogyan köszönti a családja?
V. A.: Remélem, csokoládétortával mindenképpen, mert édesszájú vagyok, és minél édesebb és minél csokisabb a torta, annál jobb. De fogalmam sincs, bár látom a férjemen, hogy szervezkedik, és a barátaim is gyanúsan csöndben vannak. Kérdeztem amúgy Lőrincet, ám csak mosolygott. De ez így van jól, gyerekként sem szerettem felkutatni a karácsonyi ajándékokat, mert szeretem a meglepetéseket. Pár éve a barátnőim kibéreltek egy limuzint, azzal jártuk körbe a fővárost, tavaly pedig több részletben családdal, barátokkal ünnepeltünk, vacsoráztunk.

A 46. születésnapján azt posztolta, hogy ez nem a világvége, és hogy 46 évesnek lenni jó. Ötvenévesen is ugyanez a véleménye?
V. A.: Ezt már nem írnám ki, az biztos, mert nem jó ötvennek lenni, kicsit szörnyű és kicsit rettenetes. Pedig készülök rá egy ideje, mégis nehezen viselem. Ijesztően hangzik, főleg az a tudat nehéz, hogy kevesebb van hátra, mint amennyit eddig éltem, és nyilván fizikailag is más lesz a minősége. Kérdeztem erről az egy-két évvel idősebb meg fiatalabb barátnőimet, de ők is azt mondták, hogy rettegéssel gondolnak rá.

Ötvennek érzi magát?
V. A.: Egyébként nem. Ha külföldön vagyok, és szóba kerül a korom, nem hiszik el, olyan 35-40-nek néznek, nagyjából ennyinek is érzem magam. És mindig jólesik, ha valaki megdicsér, főleg, ha nők teszik. Ez az igazi dicséret, ezt minden nő tudja. És persze mondják, hogy nem látszom ennyinek, de ez nem sokat segít, mert mégis ez van a személyi igazolványomban. Amit már szemüveg nélkül nem tudok elolvasni, sőt egyre kevesebb dolgot.

Hányas szemüveget hord?
V. A.: Még nem túl erőset, de attól tartok, gyengébbet, mint kellene. Igyekszem rávenni magam, hogy újra elmenjek szemészhez, és erősebb lencsét készíttessek. Már nagyobbra állítottam a mobiltelefonon a betűméretet, viszem magammal a lányomat vásárolni olvasószemüvegként, hogy elolvassa helyettem a termékek használati utasítását, vagy ha nincs ott, lefotózom és kinagyítom a telefonon. Sminkelésnél vagyok gondban, szemüvegben nehéz sminkeli, anélkül meg már nehezebben megy. De azért ezeken a dolgokon még elnevetgélek a barátnőimmel.

Andi, az azért látszik, hogy tesz a külsejéért, például milyen gyakran jár kozmetikushoz?
V. A.: Kétszer voltam kamaszkoromban kozmetikusnál, azóta nem. Nem volt rá szükség. Korán megfogadtam, hogy csak akkor kezdek el szemránckrémet meg hasonlókat használni, ha már szükség lesz rá, így aztán pár évvel ezelőttig egy darab alap hidratáló krémet használtam. De nyilván az, hogy az 50 év nem látszik, főként a genetikának köszönhető. Apukám 82 éves, egy húszast letagadhatna, akár anyu vagy a keresztszüleim. Sokan azt hiszik, hogy agyon van töltve, húzva, műtve az arcom, ezért mindig elmondom őszintén, hogy nem, semmilyen beavatkozás nem volt az arcomon, kivéve annyi, hogy néhány éve a nyári hunyorgások előtt és után, a homlokomat szoktam botoxoltatni a lehető legkisebb mértékben, de sehol máshol, a szemem körüli ráncokat sem. Ennyi, se szike, se vérterápia, se semmi más. Ami a testmozgást illeti, van egy személyi edzőm, aki heti háromszor konditermi edzést tart. Ha ő nem lenne, nem sportolnék semmit sem.

A férje, Mészáros Lőrinc is megváltozott az elmúlt időben.
V. A.: Igen, ő a hihetetlen akaraterejének köszönhetően fogyott le, és ezt folyamatosan tartja is. Odafigyelünk mindketten az étkezésünkre, több halat eszünk, mint csülökpörköltet. Zsír- és lisztmentesen étkezünk, minimális szénhidráttal.

Nőiességében hogyan éli meg a korát?
V. A.: A női energiáimból nem veszítek. Nem engedem el magam, nem fogok ötvenpluszosan mackónadrágban járni, és nem csak azért, mert van egy nagyszerű férjem, aki nőként tisztel és kezel, hanem mert én magam igénylem ezt. Az ’én koromban’ meg a ’nekem már mindegy’ hozzáállás szerintem rossz, egy nő igenis legyen minden korban nő, és ez nem pénztárcafüggő. Nem szabad elengedni magunkat. Az is fontos, hogy minden korban legyenek feladataink, céljaink, mert többek közt ez tart fitten testileg és szellemileg is. Ezt tanultam meg a saját családomtól is.

Lánya, Nóri 17 éves, vele megértik egymást, vagy érződik a generációs különbség?
V. A.: Sokat olvasok a témában, és rájöttem, hogy a mai kamaszok nem jobbak vagy rosszabbak, mint az én generációm – habár utóbbit mennyiszer halljuk róluk –, hanem csak mások. Teljesen más világban nőttek fel, mint mi, és ez ilyen megközelítésben sokat segít, hogy megértsem őket. Tetszik, hogy a mai kamaszok lazábbak, mernek és tudnak kreatívak lenni, hogy nem félnek megmutatni, miben tehetségesek, sőt még szókimondóbbak is, mint mi egykor. És sokkal több lehetőségük van már fiatalon, például a továbbtanulásban. Nóri fiatalon tart. Igyekszem neki minél több mindent tanítani, de én is sokat tanulok tőle. Imádom, hogy most van egy kamasz, majdnem felnőtt gyerekem. Végül is lehetne akár harminc éves is.

Ha úgy vesszük, a férje révén van, hiszen Mészáros Lőrinc háromgyermekes apa. Hány unokája van?
V. A.: Egyelőre öt unokája, vagyis unokánk van, hiszen van olyan is köztük, aki engem meglátva hangos ’mama’ kiáltással a nyakamba ugrik. Ez nagyon jó érzés.

Van ebben a korban valami kettősség, az ember még gondoskodik a gyermekeiről, de már olykor gondoskodik a szüleiről is. Önnel is így van?
V. A.: Igen, így van, de valójában akkor megfogadtam, hogy gondoskodni fogok a szüleimről, amikor pénzkereső lettem. Talán tudat alatt is fontos volt ez nekem, mert a nővérem a halála előtt hosszú időn át betegeskedett, és tudtam, ez a feladat rám hárul. Ezzel nincs is baj, szeretek gondoskodni másokról. A szüleimnek, akik most 82 és 77 évesek, nagyon furcsa, mert az ő generációjuknak soha nem volt kitől kérnie, és ha volt is, annak nem volt mit adnia. Hozzászoktak, hogy mindenért megdolgozzanak, mindent megtermeljenek, és nehezen fogadnak el bármit is, kivéve, ha házhoz viszem. Mondok egy példát, apukám imád kertészkedni, nemrég beültettem a kocsiba, és elvittem egy kertészetbe. Nézegeti a növényeket, hümmög, kérdem, melyik tetszik neki. Mondja is, de szerinte ez is túl drága, meg az is. Kértem, ne nézd az árát, úgyis megveszem neked, ezért jöttünk. Azt nem lehet, kislányom… Küzdöttünk ezen egy darabig, de végül én nyertem… Hát ilyenek ők.

Andi, egészséges a családja, van munkája, kényelmesen él, boldog, és úgy tűnik, amiről öt éve a Storynak beszélt, miszerint egy társra vágyik, még az is megadatott.
V. A.: Emlékszem arra az interjúra. Nem sokkal korábban szakítottunk Nóri édesapjával, kettesben éltünk a lányommal, de mint egész életemben, volt munkám, volt jövedelmem, fent tudtam tartani egy nagyon kellemes életszínvonalat. Soha nem állt csak csillogásból az életem, ezt ne higgye senki, folyamatosan tanultam, most is sokat dolgozom, és nekem is kijutott szerelmi és emberi csalódásból, veszteségből, mély gyászból, egészségügyi problémából. Mint mindenkinek. Mindenkinek megvannak a problémái, még ha nem is beszél róluk. Akkor, öt éve tényleg mindenekelőtt egy minőségi társat kívántam magamnak. Arra vágytam, hogy elhiggyem majd egyszer valakinek, értem tesz dolgokat, és boldoggá tud tenni, és én is őt azzal, amilyen vagyok. És ez megadatott. Boldog vagyok, és tudom, hogy ez a házasságom a sírig fog tartani. Talán ez a tudat és látni a lányom, ahogy felnőtté válik, a legszebb születésnapi ajándék.

Kiemelt kép: Archív

The post Várkonyi Andrea: „Nem csak csillogás az életem, engem is ért veszteség, mély gyász” first appeared on Story.

Olvassa el a teljes cikket