A tudós, aki lótrágyából és a saját spermájából próbált létrehozni egy új embert

Bár a 16. századi Európa igazán bővelkedett a különc polihisztorokban, a svájci orvos (valamint: mágus, természettudós, ezoterikus bölcselő, asztrológus és alkimista),  Paracelsus (1493-1541), illetve teljes nevén Philippus Theophrastus Aureolus Bombastus von Hohenheim még a korszak standardjaihoz képest is különös figurának számított. 

Paracelsus-t ábrázoló metszet (Fotó: Getty Images)

Ahogy Szőnyi György Endre kultúrtörténész írja, a mágia, hermetizmus és természettudomány legfigyelemreméltóbb összefonódása talán az ő életművében valósult meg. Az általa csak szélsőséges zseniként aposztrofált  Paracelsus sokat tanult a neoplatonistáktól és a gnosztikusoktól, illetve kortársai közül az okkultista Agrippa von Nettesheimtől, hogy aztán az egész keresztény-mágikus rendszert átgyúrja, és igyekezzék azt a tudomány szolgálatába állítani. Mivel tevékenységének középpontjában az orvostudomány állt, szinte természetes, hogy a reneszánsz keresztény mágusok közül az ő munkássága fonódik össze leginkább a természettudománnyal, azt is meg kell azonban jegyezni, hogy Paracelsusnális igen erős a teológiába hajló, spekulatív-filozófiai elem. 

Sokrétű és mély hatást gyakorolt a 17. század intellektuális életére: bár kortársai kevéssé értették meg, és szélsőséges viselkedése miatt még kevésbé szerették, a következő generációk számára profetikus erejű mester lett, és a különböző irányokba fejlődő paraceszizmus felölelte a sebészettől a gyógyszertanig, az aranycsinálástól az asztrológiáig, az okkult filozófiától a teológiáig az emberi érdeklődés szinte minden területét, és Paracelsus hatása ugyancsak kimutatott a 18. századi költészet történetében is. 

Paracelsus, a toxikológia atyja (forrás: Wikipedia)

Paracelsust ma a toxikológia (vagyis a méregtan) atyjaként ünneplik, és számos elmélete úttörőnek bizonyult volt a szepszis, a szifilisz és a mérgezések modern orvosi kezelésében. Életében azonban sok egyetemről kizárták, tudományos eredményeit megkérdőjelezték, és jobbára inkább csak halála után kezdték felismerni jelentőségét. Azért persze a kortársak idegenkedésének is megvolt a maga oka: ugyanis Paracelsus karrierje nagy részét azzal töltötte,

hogy rothadó ürülékből és a saját spermájának keverékéből próbálta meg létrehozni önmaga miniatűr változatát, vagyis egy homonculust

(azt már most elárulhatjuk, hogy nem járt sikerrel)

Paracelsus homunculus-receptje tulajdonképpen egy merész és igen szokatlan alkímiai kísérlet volt, amely azt vizsgálta, hogyan lehet megtermékenyítés vagy méhen belüli terhesség nélkül teremteni egy apró embert; egyrészt nyilván tudományos kíváncsiságból, másrészt meg talán azért, mert a svájci polihisztor soha nem nősült, barátai pedig a fentebb említett okok miatt nem nagyon voltak, így elképzelhető, hogy csak társaságot szeretett volna magának. 

Paracelsus vésett portréja az Astronomica et Astrologica Pouscula című könyvéből (Fotó: Getty Images)

A tudós leírása szerint a művelet pontosan negyven hétig tart, és – ezen aligha lepődik meg bárki – meglehetősen undorító: 

„Az emberi spermát egy lepecsételt üvegbe töltjük, majd hagyjuk, hogy negyven napon keresztül rohadjon a legmagasabb fokú rohadással a lótrágyában. Egészen addig, amíg életre nem kel és mozogni nem kezd. Egy idő után olyan lesz, mint egy ember, de átlátszó és test nélküli. Ezután pedig, ha minden nap óvatosan és körültekintően tápláljuk az Ember vérének arcanumával, és negyven hétig állandó, a lótrágyáéval megegyező hőmérsékleten tartjuk, akkor igazi, élő csecsemővé válik, amely a nőktől született csecsemő minden szervével rendelkezik, de sokkal kisebb lesz. Ezt nevezzük homunculusnak, vagy mesterséges embernek”  

Johann Wolfgang von Goethe Faust című művének illusztrációja, Wagner előállítja a mesterséges embert, Homunculust (forrás: Wikipedia)

Mint írtuk, Paracelsusunak természetesen soha nem sikerült homonculust létrehoznia, bármily lelkesen is öntözte spermájával a lótrágyát. Elmélete azonban komoly hatással volt az embriológiára, avagy a fejlődéstanra az azt követő évszázadokban.

Amikor ugyanis a 17. század végén általánosan elfogadottá vált, hogy az új ember két ivarsejt egyesüléséből jön létre, és mikroszkóppal megfigyelték a hímivarsejteket, úgy gondolták, az ondósejtben egy kis homunculus rejlik, amely azután csak méretbeli fejlődésen megy át az anya testében. Az ovulisták elképzelése szerint a női ivarsejtben levő női homunculusban már létezik a következő ivadék, tehát az összes faj elsődleges nőstényének petesejtje Matrjoska-baba-szerűen már magában hordozza az összes további utódját; ezek az elképzelések preformacionizmus néven váltak ismertté. A régebbi idők technikai korlátai miatt sok ilyesfajta természettudományi kutatás hasonló, ma már abszurd gondolatkísérletnek is teret adott. A későbbiekben a tyúktojáson végzett kutatások kimutatták, hogy az embrió fokozatosan fejlődik ki, ez az epigenesis.

Metszet, amely Paracelsust ábrázolja, amint a bázeli bírók előtt perbe száll a Lichtenfels kanonok elleni eljárás során. Annyi ellenséget szerzett a város orvosai és tudósai között, hogy menekülnie kellett az életéért. (Fotó: Getty Images)

Paracelsus gondolatmenete szerint viszont, ha az ondó nem tud eljutni a méhbe, akkor vagy szörnyeteggé fejlődik a maszturbáció következtében, vagy pedig szétbomlik és csomókat okoz a herékben az önmegtartóztatás következtében. Úgy vélte, hogy a kasztráció volt az egyetlen lehetőség azok számára, akik képtelenek voltak megtermékenyíteni egy nőt.