1 hét ezelőtt
10
Miközben a német válogatottról ódákat szokás zengeni az 1954-es, majd az 1974-es világbajnoki menetelésük okán, az első Eb-sikert talán kissé alulértékelik. Pedig zseniális labdarúgók varázslatos kalandjaként vonult be a történelembe az 1972-es Eb-diadal.
Abban az angol és a német sajtó is egyetért, hogy az NSZK felbukkanása és csodálatos teljesítménye – három viszonylag visszafogott verseny után – komoly tornává tette az Európa-bajnokságot. Ez annak tükrében is kisebbfajta csoda, hogy a kontinenstornát sokáig csak egy szükséges rosszként értékelték a Német Szövetségi Köztársaságban.
WERNER BAUM / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP Franz Beckenbauer emeli magasba az Eb-trófeát.1960-ban mindössze 17 csapat nevezett, Olaszország, Hollandia, Anglia vagy éppen az NSZK nem, mondván, ha három évvel korábban a torna létrehozása ellen szavaztak, akkor kitartanak az álláspontjuk mellett. A helyzet 1964-re sem változott meg, a nyugatnémetek úgy érveltek, semmiféle sportérdekük nem fűződik a részvételhez,
1968-ra annyiban változtak a körülmények, hogy az Európai Nemzetek Kupája új nevet kapott, az UEFA ugyanis 1966-ban Európa-bajnokságnak nyilvánította. Így már az NSZK is hajlandóságot mutatott, más kérdés, hogy szégyenszemre a selejtezőben elvérzett.
Pedig kifejezetten jól állt, hiszen Albánia 6-0-s kiütése után ugyan Belgrádban 1-0-s vereséget szenvedett, de otthon, Hamburgban 3-1-re verte a jugoszlávokat. A nagy rivális azonban csak két meccsen vágott hatot az albánoknak (2-0, 4-0), azaz az utolsó mérkőzésen egy sima német siker is Eb négyes döntőt ért volna – az NSZK 9-2-es, Jugoszlávia 8-3-as gólkülönbséggel bírt.
1967. december 17-én azonban Tiranában kisebbfajta csoda történt, a hazaiak kihúzták gól nélküli döntetlennel, kiejtve ezzel a németeket. Az eredmény jelentőségét jól jelzi, hogy a mai napig ez az egyetlen összecsapása Albániának, amelyen nem szenvedett vereséget a németektől.
Persze, mondhatjuk, hogy olyan fontos játékosok hiányoztak, mint Sepp Maier, Franz Beckenbauer, Gerd Müller és Uwe Seeler, de a német csapatban így is akadt öt ember, akik egy éve vb-döntőt vívtak (Willi Schulz, Wolfgang Weber, Horst-Dieter Höttges, Wolfgang Overath és Sigfried Held). És ott volt már a csapatban Günter Netzer, illetve a Bundesliga góllövőlistáját akkor vezető Peter Meyer, illetve a későbbi gólkirály Hannes Löhr is.
Anglia újabb drámája a Wembley-ben
Az 1966-os világbajnokság döntőjében az Angliától elszenvedett vereség után a nyugatnémet labdarúgás fejlődése a hollandéhoz hasonló irányt vett. Bár a két ország tradicionális ellenfele volt egymásnak, labdarúgásuk fejlődésében számos közös vonást lehetett megfigyelni. Hollandiához hasonlóan Németország is rengeteget profitált abból, hogy nem voltak kőbe vésett alapelvei azzal kapcsolatban, hogyan kell játszani a labdarúgás nevű játékot, írta sportágtörténeti könyvében Jonathan Wilson.
Bár az 1970-es vébén ismét remekeltek a németek, egyetlen vereségüket az elődöntőben szenvedték el az olaszoktól, így végül be kellett érniük a bronzéremmel. Az igazi revánsnak azonban mégiscsak az angolok elleni hosszabbításban elért 3-2-es diadal számított a legjobb nyolc között.
Aztán jött 1972. április 29-e, amikor az Eb-kvalifikáció két csoportgyőztese a negyeddöntőben ismét összefutott egymással, és az NSZK 3-1-re nyert a Wembley-ben. A gól nélküli, nyugat-berlini visszavágóval pedig összejött a várva várt kvalifikáció.
Wilson a Futballforradalmakban úgy fogalmazott, ez az 1-3 a maga módján épp olyan drámai hatást váltott ki az angolokban, mint a magyar válogatott ugyanitt aratott 6-3-as sikere tizenkilenc évvel korábban.
A másnapi angol újságok nem is mulasztottak el maró kritikával rámutatni a párhuzamra. Különösen az első fél óra döbbentette meg az embereket, amikor a Franz Beckenbauer és Günter Netzer vezette német válogatott káprázatos futballt játszott, játékosai folyamatosan cserélgették a helyüket, és villámgyors passzokkal építették támadásaikat.
A L’Équipe a »2000-es évek futballjaként« ünnepelte a német csapat játékát, miközben az angol lapok a pillanat szimbolikus jelentőségét hangsúlyozták: akkoriban a németek és az angolok is egy-egy világbajnoki címmel rendelkeztek, azóta azonban a németek két további vb-serleget emelhettek a magasba, és háromszor győzedelmeskedtek az Európa-bajnokságokon, miközben Anglia semmit sem nyert. Ez a mérkőzés volt a világbajnok angol csapat hattyúdala: Geoff Hurst soha többé nem lépett pályára a válogatottban, Alf Ramsey pedig ezt követően csupán egyetlen tétmérkőzésen irányította a csapatot. A német válogatottat edző Helmut Schön meccs utáni nyilatkozata kérlelhetetlen igazságokat harsogott az angolok fülébe. »Úgy tűnik, az angol futballban megállt az idő« – mondta az edző.”
Schirner/ullstein bild via Getty Images Helmut Schön és Günter Netzer.Csak edző nem akart lenni
Helmut Schön élete egy külön cikket is megérne. Drezdában született egy műkereskedő fiaként, apja nem igazán örült annak, hogy harmadik gyermeke a futballpályán múlatta az időt. Ő azonban eltökélt volt, 1932-től játszott a Dresdner SC, az FC St. Pauli, majd az SG Dresden-Friedrichstadt csapataiban, pályafutását végül játékosedzőként a Hertha BSC-ben fejezte be 1950–51-ben.
„Futballedzőn kívül bármi lettem volna. Korán rájöttem, milyen nehéz és gyakran nem kifizetődő lehet ez a munka, és milyen sok olyan tényezőtől és körülménytől függ, amelyek felett még a legjobb menedzsernek is alig vagy egyáltalán nincs befolyása” – nyilatkozta Schön, aki bankárként és rövid ideig újságíróként is dolgozott.
Aztán mégis a kispad szippantotta be, 1952 és 1956 között a Saar-vidéki labdarúgó-válogatott (amely 1950 és 1956 között francia protektorátus volt, és önálló csapattal rendelkezett) szövetségi kapitánya volt. Az 1954-es világbajnokság selejtezőjében összetalálkozott a németekkel és a norvégokkal, előbbi párharc arra jó volt, hogy Sepp Herberger (aki alatt válogatott játékos lett) ismét felfigyelt rá. Így amikor a Saar-vidék ismét az NSZK része lett, és a két nemzeti tizenegy is egyesült, akkor a nyugatnémet nemzeti csapat másodedzője lett.
1964-ben vette át az irányítást, és tette a világ egyik legjobbjává az NSZK csapatát. Az 1966-os vb-ezüstöt és az 1970-es vb-bronzot egy Európa-bajnoki (1972) és egy világbajnoki aranyérem (1974) követte, végül az 1976-os Eb-ezüstéremmel zárta páratlan pályafutását.
Mindenkit Hogan tanított focizni
Schön felülvizsgálta az addigi herbergeri taktikát, és bevezette a totális futballt, bár ezt a szakma a legtöbbször az Ajaxhoz, illetve az amszterdamiakra épülő holland válogatotthoz, azon belül is Rinus Michels nevéhez köti. Nem véletlen, hogy a „totaalvoetbal” kifejezés csak a holland válogatott 1974-es világbajnokságon nyújtott teljesítménye után került be a köztudatba.
Az MTK-t öt bajnoki címhez is segítő világvándor egyrészt a történelem két legbefolyásosabb futballcsapatának – az osztrák Wunderteamnek és a magyar Aranycsapatnak – edzői felfogását is megalapozta (nem véletlenül mondta Barcs Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség akkori elnöke a londoni 6-3-as győzelem után, hogy »Jimmy Hogan tanított nekünk mindent, amit a futballról tudunk«).
Másrészt Schön sem tagadta, drezdai korszakában sokat tanult Hogantől, akire az edzői szakma egyik legragyogóbb példájaként tekintett. Az állandó passzokon, sok mozgáson és komoly erőnléten alapuló játék pedig nagyon feküdt a németeknek.
A kiváló német futballszakíró, Tobias Escher a német futball taktikai fejlődéséről szóló könyvében (Vom Libero Zur Doppelsechs) azt írta, világossá vált, hogy a német futball mennyire közel áll a hollandhoz.
Schön filozófiája – a domináns játék és a labdabirtoklás – ugyanaz volt, mint Rinus Michelsé.
A játékosai jól ismerték az Ajax játékát, a keret szinte kizárólag a Bayern München és a Borussia Mönchengladbach futballistáiból áll, akik az amszterdamiak gyakori vendégei voltak barátságos vagy európai kupamérkőzéseken. Azaz átlátták a holland rendszert.”
Ennek ellenére az NSZK egy kicsit „old school” beállítottsággal bírt, mert sokkal jobban támaszkodott a fizikálisan erős középhátvédjeire, akik közül Beckenbauer gyakran fellépett a söprögető pozícióból a középpályára. És ha azt hinné az ember, hogy a támadójátékban is fontos Beckenbauer vagy az elképesztően termékeny Müller (aki az elődöntőben és a döntőben is két gólt szerzett) volt a kulcs, az téved. A legjobbnak Netzer számított – nem véletlen, hogy 1972-ben és 1973-ban is az év német labdarúgójának választották –, akit stílusában valahol Toni Kroos és Mesut Özil közé kell elhelyezni.
A ’Gladbach kulcsjátékosáról korábban azt hitték, hogy ő és a Bayern ásza, Beckenbauer nem fér meg ugyanabban a csapatban – nem azért, mert ugyanazon a poszton játszottak, hanem mert mindketten egyértelmű vezérnek számítottak klubjukban –, ám a taktikát mintha rájuk szabták volna, a válogatott szervezett és eredményes maradt.
S&G / PA Images via Getty Images A győztes nyugatnémet válogatott: Franz Beckenbauer, Helmut Schön, Georg Schwarzenbeck, Jupp Heynckes, Gerd Müller, Dieter Hottges, Günter Netzer (állnak); Erwin Kremers, Herbert Wimmer, Paul Breitner, Sepp Maier, Uli Hoeness (guggolnak).Az intelligens támadófutball győzelme
A nyugatnémetek 1972. május 26-án, szűk három héttel a négyes döntő előtt a müncheni Olimpiai Stadion megnyitóján 4-1-re elkalapálták a szovjeteket, ez pedig jelezte, hogy nagyszerű Eb várhat rájuk.
Az elődöntőben Müller duplájával 2-1-re sikerült legyőzni Belgiumot, és miután a szovjetek Anatolij Konkov találatával megverték a magyarokat, jöhetett az álomdöntő.
Nem féltünk az oroszok ellen, hiszen korábban megvertük őket, és mindent tudtunk róluk. Minden működött és jól játszottunk
– jegyezte meg Müller, aki a brüsszeli fináléban is kettőt vágott, a harmadik gólt Herbert Wimmer szerezte (3-0).
„Nyugat-Németország győzelme nem csupán egy kiváló csapat sikere volt egy olyan válogatott felett, amely alig volt jobb a közepesnél. Ez mindenekelőtt az intelligens támadófutball győzelme” – jelentette ki meccsriportjában a World Soccer szakírója, Roger MacDonald.
The post Albániában megszégyenültek, öt évvel később futball Eb-t nyertek first appeared on Rangadó.
English (US)