valamit, ami bánt,
cipeljük súlyos terhünk,
minden könnyünk, hibánk.
Kincsként őrizzük,
csak hogy valamit érezzünk,
tagadjuk, dédelgetjük,
míg csendben elvérzünk.
És akkor talán majd valaki
észreveszi, hogy léteztünk.
Akkor talán majd valaki
meghallja fájó légzésünk.
Lehet mindez fegyver,
nem kell, hogy sajnáljanak.
Ami nem öl meg, az felemel,
könnyebb, ha erősnek látnak.
Ha majd leszáll az éj, s lehull a lepel,
a csillagaink álmot szőve mesélik el,
mit tehetnénk másképp; aztán reggel
ugyanazt az álarcot vesszük majd fel.
Átgondoljuk százszor, ezerszer,
mit rontottunk el, hol és miért,
nem tudjuk, talán nem is számít,
hisz sokszor bűnhődtünk már a semmiért.
Végül belátjuk, bár nehéz elismerni;
nagyot tévedtünk, s már késő rendbe hozni.
Talán egyszer sikerül elmenekülnünk,
mielőtt az idő elszáll felettünk.
English (US)