Amikor belenézel a tükörbe és tiszta szívből gyűlölöd, amit látsz

Vannak filmesek, akik szeretik a sorok között átadni az üzeneteiket, finoman becsomagolva azokat. És akadnak olyan alkotók is, akik nem törődnek a finomkodással, a mondanivalójuk direkt és megkerülhetetlen, és ha ügyesek, akkor azt olyan erővel verik belénk, hogy attól a moziból kivánszorogva valósággal megszédülünk. Nem kérdés, hogy a francia Coralie Fargeat az utóbbi kategóriához tartozik.

Új filmje, a Substance (egyelőre hivatalos magyar cím híján az eredetit használom, de Az anyagnak lehetne fordítani) az öregedésről szól. Pontosabban arról, hogy a nők hogyan küzdenek meg vele, és a társadalom milyen nyomást helyez rájuk azért, hogy a lehető legtovább fiatalok maradjanak, illetve fenntartsák valahogy a fiatalság látszatát. És szól arról is, hogy az ezért folytatott küzdelem közben könnyen kialakulhat egyfajta öngyűlölet.

És képzeljük el mindezt úgy, ha valaki egy filmsztár, aki úton-útfélen kénytelen szembesülni a saját egykori tökéletességével, amit hiába hajszol, sosem lesz képes utolérni.

Öreg vagy, lecserélünk egy fiatalabbra

Amikor először megpillantjuk Demi Moore-t a Substance korai jelenetében, el sem akarjuk hinni, hogy egy hatvan körüli nő áll, pontosabban nem áll, hanem ugrál előttünk. A filmben ő Elizabeth Sparkle (beszélő név), az egykor még csillogó filmsztár, aki ugyan kikopott a vásznakról, de tévés fitneszguruként továbbra is fényes a karrierje, aerobik műsora a reggeli műsorsávból gyakorlatilag kiirthatatlan. A fiatalság látszatának fenntartása pedig elég jól megy neki. Amikor a kamera közeliket mutat az arcáról, az olyan sima, hogy egy harmincas is büszke lenne rá. Az egyik show-ja után mosdóba menne, de mivel a nőit épp lezárták, jobb híján a férfimosdóba ugrik be. Amíg ott ül a wc-fülkében, bejön a csatornaigazgató (a film kedvéért szándékosan ütnivaló Dennis Quaid), és telefonon arról beszél harsányan, hogy Sparkle már kiöregedett, találni kell a helyére egy sokkal fiatalabbat.

Demi Moore a The Substance c. filmben

Később azt is felfedezi, hogy egy hirdetésben a csatorna már a következő Elizabeth Sparkle-t keresi. Őt leírták, neki már befellegzett. Ott ül a lakásában szomorúan, magányosan, egy hatalmas, bekeretezett fotó alatt a fiatal és tökéletes önmagáról, és minden arra emlékezteti, hogy eljárt felette az idő. Egy orvosi vizsgálat során ajánlják figyelmébe az anyagot. Egy titkos szert, ami megoldja minden problémáját. Ismét élvezheti a fiatalság előnyeit, csak be kell tartania néhány szabályt. Néhány nagyon szigorú szabályt.

Az átváltozás

Aki befecskendezi magába az anyagot, gyakorlatilag kétfelé osztja önmagát. A testéből kiválik egy fiatalabb, egy tökéletesebb én (akit a filmben Margaret Qualley alakít), akivel meg kell osztania az életét. Amíg a fiatalabbik én élvezi a tökéletesség előnyeit, addig a másik ájultan, öntudatlanul fekszik, és naponta kell belefecskendezni a tápanyagot, hogy minden rendben legyen. És egy hét után szigorúan váltani kell. Az idős én ébred fel, a fiatal pedig egy hétre öntudatlanná válik.

The Substance

Ha nem tartják be az előírásokat, az csúnya mellékhatásokkal járhat. Hiszen a két én valójában egy, és az anyag csak akkor hatékony, ha ezt a balanszot tiszteletben tartják. De ki akar öregen tespedni a tévé előtt, mikor egy fiatal, tökéletes testben is élvezheti az életet, aminek segítségével ráadásul visszakapja az eddigi munkáját, sőt többet is annál? Újra élvezheti a csillogást és a sikert. Ki akar idős testet, amikor egy fiatalban is élhet? Elizabeth Sparkle biztosan nem, és az összes probléma abból adódik, hogy elkezdi feszegetni a határokat.

A határok túllépése ez esetben pedig szó szerint szörnyű következményekkel jár. Mondtam már, hogy a Substance valójában egy testhorror? Most mondom. Minél több időt tölt Elizabeth a fiatal és tökéletes testében, annál inkább eltorzítja az idősebbet. Az idősebb egyre élhetetlenebbé válik, így a benne töltött idő is egyre rosszabb lesz. Először csak Elizabeth egyik ujja válik olyanná, mintha egy aggastyán nőhöz tartozna, a további határátlépések pedig további torzulásokhoz vezetnek. Előre szólok, a Substance nem a gyenge gyomrú nézők filmje. Gusztustalanságban időnként még a testhorrorok atyjának számító A légyen is túl tud tenni. Viszont A léggyel ellentétben a Substance vicces. Nagyon vicces.

Demi Moore nagy visszatérése

A filmet író és rendező Coralie Fargeat 48 éves és nő, és abszolút érződik, hogy amiről mesél, azt saját tapasztalatból teszi. Egyszerre megértő a fiatalságot hajszoló idősödő nőkkel, de látja a helyzet drámaiságát, sőt hiábavalóságát és abszurditását. Ha pedig már amúgy is abszurd egy helyzet, akkor nem fél attól sem, hogy kiröhögje az egészet. Röhög azon, hogy mikre nem képes valaki azért, hogy néhány évvel fiatalabbnak tűnjön – az anyag „csináld magad” alkalmazása már önmagában is elég drasztikus, de Elizabethet még ez sem tarthatja vissza – , ugyanakkor megértő is vele, mert pontosan tudja, min megy át a szereplője.

Nyilván túlzások használatával, de erőteljes jelenetekben és képekben dörgöli az orrunk alá, mikre nem képes egy dögös, fiatal test és egy csinos arc a férfiakkal, akik valósággal megőrülnek tőle.

Margaret Qualley a The Substance c. filmben

Demi Moore részéről óriási vállalás volt a Substance főszerepe. A filmben ultraközelikben mutatják az arcát, a testét, sőt több jelenetben szerepel anyaszült meztelenül, és a kamera tényleg mindent megmutat. Coralie Fargeat és az operatőre időnként szándékosan használja a male gaze-t (a kifejezést arra használják, amikor a fotós/operatőr férfi szemmel mustrálja a nőket), annyira túltolva azt, hogy a film ettől annak paródiájává válik. Ennyi közelit és lassított felvételt pucsító popsikról talán még egyetlen filmben sem láttam.

Moore nem fél kinevettetni magát, itt tényleg mindent odadob nekünk. A Substance-ban minden adott, hogy a nagy visszatérése legyen. Az alakítása van annyira erős, hogy az iszonyat mennyiségű vér, bél és mutáns torzulás se tudja elhomályosítani. És azt még nem is említettem, hogy ebben a filmben van minden idők legjobb hajvasalós poénja. Fargeat ráadásul abban is ügyes, hogy mindig tudja hová fokozni a filmje őrületét. Sokszor érezzük azt, hogy a filmje itt véget ér, de ő inkább mindig rátesz még egy lapáttal. Fokozza a fokozhatatlant, és bemutatja, hogy mindig képes emelni a tétet. A Substance egy veszettül szórakoztató, undormányokban és éjfekete humorban gazdag film arról, hogy mindig a jobbat hajszoljuk, és képtelenek vagyunk örülni annak, ami van.

A Substance-t az 58. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttuk. A magyar mozikba valamikor az ősz folyamán érkezik.