Ki örökkön tagadva bohón,
Mégis, tudja jól, megtartani nem fogja,
Hogy mindig marad, mert mohón
Szórja idejét, mintha nem volna
Annak ára, se gátja az élet-tavon,
Akkor perel másodpercekért, mikor már
Az rég eltelt, elmúlott, minden nagyon.
S visszafelé nézve az egész csak egy kedves,
Mosolyt keltő, tavaszi csillanás, ahogy a fűben fekszek,
S hozzám, belőlem égnek a magas égen bodorló felhőpercek,
Lelkem extatikus létgyönyörében én vagyok a vég s a kezdet.
De mi mind ma hozzád jöttünk a saját mosolypillanatainkban
Még egyszer megfürödni a szereteted halványuló nyomaiban,
Emelni téged, te szerethető lélek,
Csak még egy kis időre onnan,
A hihetetlen bizonytalanból el, hogy még egyszer
Egy kicsit velünk leszel.
Hát mind, ki most eljött, ad meg végső kegyét
A lelkedből elindulónak,
Szóljon róla, mi szép volt s lehetett, hogy jó volt veled,
Gazdája voltál a szeretet szónak,
Ki most már levetve nyomát s porát, talán túl korán,
Az útnak, elment előttünk,
Kívánjatok hát neki, kinek kinek hite szerint: nyugodj békében-t, jó utat és Isten veled-et,
Aludj jól-t s jó éjszakát,
A lelkünkben mégis velünk maradónak.
English (US)