párnámat épphogy csak érintettem,
mert hirtelen szokatlan mélységekből
gondolatok százai kúsztak elő.
Aludni nem tudtam, hiába akartam,
mert minden sejtje zakatolt agyamnak.
Még sötét volt az éjjel, mikor felébredtem,
s végleg ráeszméltem, mi motoz énbennem.
Egyre hangosabban, csak úgy tolakodva,
képek, rímek s néhány kereknek vélt mondat
vágták magukat oly gyorsan haptákba,
mintha jól képzett katonák volnának.
Hát mit tehettem volna, mi más egyebet,
fiókomban papírt, ceruzát kerestem.
S azalatt, míg nesztelen, kábán matattam,
búcsút intettem meleggel telt ágyamnak.
E perctől kezdve nem volt békességem,
sodortak magukkal a feltörekvő képek.
Írni kezdtem halkan, csendbe burkolódzva,
többiek álmát őrangyalként óvva.
Ó, de nem egyszerű így az írás ám!
Óriásra nőtt, kitágult pupillám.
Nagyokat pislogtam éjnek homályában,
fényt csak a félhold adott, s utcánk lámpája.
Mi lesz ebből? Te jó ég? Lesz ennek értelme?
Vajon a reggeli napfénynél papíron mit lelek?
Hajh, de gyorsan félretoltam aggódásomat,
s mohó hévvel kezdtem el róni e verssorokat.
A lapok hatalmas étvággyal csak nyelték
grafitceruzámnak tompa, elnyűtt hegyét.
Közben azon töprengtem, ha ily álomittas valaki,
képes-e egy értelmes mondatot vajon összerakni?
Végül eltelt az éj, és a reggeli napfény üdén,
félszeg mosollyal terül el arcom gyűrődésén.
S ím itt ülök ágyam szélén papírhalmokkal kezemben,
és én érzem, hogy nem volt s nem lesz ennél szebb éjjelem.
English (US)