Ébenhaja karcsú derekán lengett.
Csipkés ruhát az Éj varrt reá,
És látványa sokakat megsebzett.
Szeretni hívták egyszer szegényt:
Súgtak neki bájos, kis szavakat.
Rég fagyott szívére hirtelen
Zúdultak a pirosló parazsak.
Hitte, szívéből távozik a gyász,
S omladozni kezd a magány tornya,
Pedig lelke kincsét túlszárnyalta
Egy térd fölötti, lenge szoknya.
Az elején szép volt minden. Csodás,
Mint álom, gondolat vagy képzelet.
Szikra pattant, s az imádat lángja
Eltakart sok jelentős kis részletet.
Az oltalmazó karok közé bújva
Bús gyötrelem se fenyegette:
Fölötte zümmögtek mohó vágyak,
S azokat ő el nem hessegette...
A férficsókból nagyot kortyolt,
Míg indult érintetlen kelyhe vére...
S úgy nézett fel az ármányosra,
Mint leendő jót akaró jegyesére.
Majd közöny zúdult, fintor... mintha meg
Sem történt volna akkor semmi sem.
Lelkében hervadtak a szólamok,
S áthatolt testén minden rekviem.
Mert az "örökké együtt" nem más,
Mit megkíván egy kéjes alkalom.
S az efféle esemény gyümölcse:
"Nagyon várlak, édes, kis magzatom!"
Kilenc hónap baktatott a múltba,
S most kislányt táplál az anyuka teje.
Romok alatt csírázik a Remény,
Talán ezért lett Nadin a neve.
Csók lepi be pici kezét, kusza
Haját, mely apja után dióbarna.
"Óh, te édes kisded, pici lánykám,
Ha látna téged, ő is cirógatna."
Félszeg kopogás a férfi ajtaján,
"Kotródj innen, nem az enyém e fattyú!"
Így üvölt az apa, ők pedig úgy
Suhannak, mint tó vizén a hattyú.
"Az ördögnél jártunk, de már ne félj,
Megyünk angyalokhoz, tiszta mennybe!"
A hegytetőn állva zeng a sóhaj,
De jaj, erőtlen a leány teste...
Arca fehér, mint Lótusz szirma,
Ébenhaja már a szélben lengedez.
Csipkés ruhát a szirt varr reá,
S testén sok húst iszonnyal megsebez.
Ölében a kislány: letűnt Remény,
Haláluk csúf, elgyengült pillanat:
Rég fagyott testükre kemencéből
Zúdulnak az utolsó parazsak...
English (US)