Porba hullt álom e költemény.
Ajándék, melyet átadok
Önmagamnak fekve síromon,
Nem bízva benne, hogy van remény,
Álmomban mit is vártam én?
Reménytelen volt az egész minden,
Porba hullt ez is, de még hittem
Valamiben, mi nem történhetett meg.
Megfulladva, könnyes szemmel
Önmagamban még el is hittem
Vágyálmaimban, emkékképekben,
Hogy talán valamit érek én.
Olcsó vigasz, vak lettem én,
Búmat nagyon mélyen elfojtva,
Hazugságba két kézzel kapaszkodva.
Lehetett volna belőlem talán valami,
Ha megszeret s felkarol akárki,
Rettegve mindentől, mi engem elérhet,
Minden egyes szót magamnak kikérve.
Mellettem nem állt soha senki se.
S egymagam állva, mindent elhitetve
Gondoltam, egyedül én vagyok bolond,
De rájöttem, az egész világ gonosz,
Itt bukva el minden álmomat éppen,
Egy apró csodát könyörögve kérve,
Remélve szeretőt s barátot,
Eltaszítva sorsomat, az átkot,
Lekerültem a földnek mélyére.
Jó hely ez, megnyugodtam végre.
Itt már csak a féreg rág örökké,
Elparázslok életem végénél.
Gondolkodok, talán ez megérte?
Másnak igen... legalábbis remélem.
Véremmel írva fel a falra:
Szabad vagyok, mindig ezt akartam...
English (US)