„Bhutánban még tudnak valamit, amit a nyugati társadalmak már elfelejtettek”

Az elmúlt években nagyon központi hely lett számodra Bhután, itt készítetted az előző filmedet, A monostor gyermekeit is. Mit tudtál az országról, mielőtt megismerkedtél Arunnal? 

Csak annyit, hogy egy kis ország a Himalájában.

A boldogságindexről hallottál előtte? 

2012-ben ismertem meg Arunt, a film bhutáni társrendezőjét, és pont 2012-ben kezdett el nemzetközileg is ismertebbé válni a bhutáni Bruttó Nemzeti Boldogság (Gross National Happiness) filozófia. 2012-ben szerveztek egy ENSZ konferenciát, ahol Bhután bemutatta a koncepció irányelveit, egyfajta inspirációként a jövő fentarthatóbb gazdasági és társadalomszervezési célkitűzéseinek. Ekkor jelölték ki bhutáni kezdeményezésre március 20-át a Boldogság Világnapjaként.

Szajki Bálint / 24.hu

Mi fogott aztán meg az országban? 

Arunnal a Docnomads Joint Master képzésen találkoztam, ami egy nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzés. Huszonnégyen voltunk osztálytársak a világ minden tájáról, de ami a programban a legizgalmasabb, hogy minden szemesztert más európai egyetemen töltöttünk Lisszabonban, Budapesten és Brüsszelben. Életem egyik legintenzívebb és legboldogabb időszaka volt ez. Éjjel-nappal dokumentumfilmekkel foglalkoztunk és Arunnal hamar alkotótársakká váltunk. Ekkoriban Arun sokat mesélt nekem Bhutánról, izgatott, az ország ősi kultúrája és elszigeteltsége. Miután megszereztük a diplomát, úgy döntöttünk, hogy együtt vágunk bele az első, egész estés dokumentumfilmünkbe. Szerettünk együtt dolgozni és úgy éreztük, hogy nagyon jól kiegészítjük egymást. A dokumentumfilm rendezés alapvetően magányos szakma tud lenni, hiszen hosszú évekig kell követned egy-egy szereplőt vagy élethelyzetet. Mi viszont úgy éreztük, hogy kezdő filmkészítőként erősebbek vagyunk együtt, hasonló a víziónk és tudjuk inspirálni egymást. Engem hajtott a kíváncsiság Bhután iránt, ezért elhatároztuk, hogy ott keresünk témát.

Bhutánban a televízió csak 1998-ban jelent meg, a filmipar is nagyon fiatal. Eddig csak BBC vagy CNN televíziós műsorok készültek az országról, de olyan szerzői dokumentumfilmek, amelyek helyi nézőpontból mesélnek, még sosem. Arun az egyetlen képzett dokumentumfilm-rendező Bhutánban, úgyhogy nagyon szerettünk volna úttörők lenni ebben a műfajban.

Így született meg az első filmünk, A monostor gyermekei, amit 2017-ben az IDFÁ-n mutattunk be és egy apa-fiú konfliktusról szólt a modernizálódó országban.

Hogyan lehet úgy dokumentumfilmet rendezni, hogy az ember nem ismeri a szereplői nyelvét? 

A már említett Docnomads Joint Master képzésnek az volt a szellemisége, hogy úgy váljunk dokumentumfilm-rendezőkké, hogy tudjunk alkotni más országokban és más kulturális környezetben. A multikulturális közeg miatt kinyílt a világ, megtanultuk a valóságot egymás szemén keresztül látni, univerzális történeteket mesélni és filmeket készíteni, akár a nyelv ismerete nélkül is. Később Arunnal A monostor gyermekei forgatásán kidolgoztuk a közös munkamódszerünket. Félszavakból és tekintetekből is értjük egymást egy-egy forgatási helyzetben. A boldogság ügynöke azért volt egy fokkal nagyobb kihívás, mert a film alapkoncepciója, hogy egy kérdezőbiztost követünk, aki felveszi az emberekkel a boldogságinterjút, ami egy meglehetősen verbális helyzet. Ez egy több órás kérdőív, egy igazi interjúhelyzet, ahol kérdés-válasz szituációban látjuk a szereplőket, ez adja a narratív vezérfonalat. Ennek ellenére időről-időre belépünk különböző szereplők hétköznapi életébe, és látunk velük szituációs helyzeteket is. A boldogságinterjúk forgatásakor én soha nem értettem semmit. Ki kellett találnunk Arunnal egy metódust, hogyan tud engem bevonni ebbe a helyzetbe: a szünetekben gyorsan összefoglalta az elhangzottakat, jelzett a szemével, ha valaki olyat mondott, ami izgalmas lehet, vagy amit bele tudunk építeni a filmbe. Az eddigi filmjeinkben, ahol egy szereplőt vagy családot követtünk hosszú időn keresztül, általában ki tudtam találni, hogy miről beszélnek a szereplők, mert sok időt töltöttem velük, ismertem az élethelyzetüket, szokásaikat, és elég volt egy-egy szó, hogy értsem a beszélgetés kontextusát.

Persze ilyenkor előny is lehet nem ismerni a nyelvet, mert kevésbé vezet a verbalitás és jobban figyelsz a gesztusokra, metakommunikációra, vizualitásra.

Ez a nyelvi nehézség az utómunkát is befolyásolta? 

Igen, több mint egy évig tartott a vágás, és azzal párhuzamosan forgattunk is. Arun Bhutánban él, úgyhogy ő tartotta a kapcsolatot a szereplőkkel és forgatott, én pedig időről időre utaztam oda másfél-két hónapos időszakokra, amikor vízumot kaptam. A köztes időben napi kapcsolatban voltunk: mindig küldte az új forgatott nyersanyagot, mi pedig küldtünk neki vágott szekvenciákat, ami nagyon sokat segített abban, hogy jobban lássuk a film fókuszát. Az jelentett kihívást, hogy sorra kaptuk az anyagokat Aruntól, de a fordítás nem haladt ilyen ritmusban. Ráadásul Bhutánban több mint húszféle dialektus létezik. Az ország hivatalos nyelve a dzongkha, de a nepáli kisebbség nepáliul beszél. Olyan fordítókat kellett találnunk, akik értik azokat a dialektusokat, amikben a szereplők beszélnek, és le tudják fordítani ezt a rengeteg nyersanyagot. Gyakran annyira kíváncsiak voltunk az új anyagokra, hogy úgy néztük a felvételeket, hogy nem értettük, mit mondanak a szereplők, csak megpróbáltuk elképzelni, miről is lehet szó az adott jelenetben.

Szajki Bálint / 24.hu

A monostor gyermekei forgatásán találkoztatok Amberrel, aki ennek a filmnek a főszereplője lett. Miért esett rá a választásotok?  

A koncepció fejlesztésekor több kérdezőbiztossal is találkoztunk, de Amber volt számunkra a legkarizmatikusabb. Az előző filmünk forgatásakor betoppant ahhoz a családhoz, akikkel akkor dolgoztunk, és fölvette a családfővel a boldogságinterjút.  Ezután kapcsolatban maradtunk vele, és szépen lassan megismertük az életét. A könnyed és közvetlen természete mellett azért esett rá választásunk, mert megérintett minket, hogy annak ellenére, hogy más emberek boldogságát méri, ő maga magányos és szerelemre vágyik, szeretne állampolgárságot.

Azt gondoltuk, hogy ez egy nagyon izgalmas, már-már abszurd drámába illő élethelyzet: a boldogságügynök, aki keresi a saját boldogságát.

Az ő kihívása – hogy nepáliként több évtizede küzd a bhutáni állampolgárságáért – már a forgatás alatt derült ki? 

Amber a 80-as években, kétévesen vesztette el az állampolgárságát a bhutáni asszimilációs intézkedések hatására, ami a bhutáni történelem legsötétebb időszaka. A forgatások során derült ki a számunkra ez a konfliktusa. Amikor megismertük, csak annyit tudtunk róla, hogy úgy érzi, lassan kifut az időből, mert házasodási korban van, és minden áron szeretne megállapodni. Később megértettük, hogy azért sem tud társat találni, mert másodrangú állampolgár, ami nem egy imponáló helyzet a nők számára.

Talán nem is olyan meglepő módon a boldogságot tematizáló film tele van szomorkás történetekkel és karakterekkel. Hogyan alakult ki, hogy kik lesznek a kiemelt szereplőitek? Követtétek az interjúkat, és azt választottátok ki, aki izgalmasnak ígérkezett? 

Intuitív módon választottunk. Sokszor azok váltak mellékszereplővé, akik igazán meg tudtak nyílni a boldogságinterjú közben, és őszintén beavattak minket az életükbe és a küzdelmeikbe. A film koncepciójának kidolgozásakor tudtuk, hogy szeretnénk a „boldog Bhután” sztereotípia mögé nézni. A kormány előszerettel propagálja a Bruttó Nemzeti Boldogság filozófiát és büszkén hirdeti a boldogságindex eredményeket, de minket valójában az érdekelt, hogy milyen sorsok rejtőznek a számok és a statisztikai adatok mögött. A kezdetektől tudtuk, hogy egy roadmovie-t fogunk forgatni, amiben sok emberrel találkozunk, és a történet mozaikokból fog összeállni. Fel-felvillantunk egy-egy sorsot, és ebből a szövetből fog összeállni Bhután igazi arca. A társadalom különböző szociális rétegeiből szólaltattunk meg embereket, hogy a bhutáni boldogságot minél árnyaltabban tudjuk ábrázolni. Egyfajta reprezentatív látleletet akartunk adni arról, mit gondolnak az emberek a boldogságról és a boldogtalanságról. A mellékszereplők kiválasztása során az is fontos szempont volt a számunkra, hogy kinek a története tud kapcsolódni Amber boldogságkereséséhez, kinek a története rímel az övére, vagy épp ellenpontozza azt. Sok interjúalany végül azért esett ki, mert hasonló történeteket nem akartunk, nem tudtunk belefoglalni a filmbe.

Úgy képzelem, tulajdonképpen egy négyórás kvíz a boldogságról bárkivel nagyon izgalmas lehet… 

Igen, azért is szerettünk bele ebbe a témába – túl az alapszituáció abszurditásán, hogy kormányzati utasításra mérik az emberek boldogságát –, mert maga a boldogságinterjú olyan, mint egy dokumentumfilmes mélyinterjú helyzet. Ha leülsz valakivel több órára beszélgetni, és őszintén figyelsz rá, akkor előbb-utóbb el tud mélyülni a beszélgetés annyira, hogy felszínre kerüljenek az igazi érzések, örömök, nehézségek. A kérdezőbiztosaink persze követik az előre meghatározott kérdéseket, és pontozzák a válaszokat, de mégis úgy működtek, mintha a mi meghosszabbításaink lennének. Ugyanazt csinálják, mint a dokumentumfilmesek: kérdeznek és figyelnek.

Szajki Bálint / 24.hu

Ez filmes alapanyagnak nagyon hálás, de így elmélyülve ebben a kérdőívezésben, hogy láttátok, mennyire lehet hasznos? Beleláttatok abba is, hogyan használják fel ezeket az interjúkat? 

Persze, voltunk is a Boldogság Kutatóközpontban. A film fejlesztési fázisában beszélgettünk kutatókkal is, hogy megértsük, hogyan dolgozzák fel, és mire használják az adatokat. Bhutánban körülbelül ötévente mérik fel az egész társadalom boldogságindexét, persze kisebb, tematikus felméréseket közben is végeznek. Ezt a kérdőívet a társadalom 1 százalékával veszik fel, tehát körülbelül hét-nyolcezer emberrel. Az eredményeket aztán megpróbálják beépíteni a törvénykezésbe.

A Bruttó Nemzeti Boldogság filozófia, amiről Bhután ismertté vált, a negyedik királytól származik. Ő fogalmazta meg a 70-es években, hogy számára sokkal fontosabb a bruttó nemzeti boldogság, mint a bruttó nemzeti termék. Ez aztán egy annyira népszerű gondolattá vált, hogy elindított egy politikai diskurzust. Idővel az ország hivatalos fejlesztési politikájává vált, és egy egész tudományágat (a boldogságkutatást) szerveztek köré. A 90-es évektől naiv oktató műsorokon keresztül szisztematikusan terjeszteni kezdték az ideológiát, amiben bemutatták az embereknek a fejlesztési irányelv négy alappillérét: a fenntartható fejlődést, a környezetvédelmet, a kultúra megőrzését és a felelős kormányzást.

A Bruttó Nemzeti Boldogság tantárggyá vált, iskolák és középületek falára festették a definícióját, bevezették a nemzeti boldogság napot, készült nemzeti boldogság dal és létrehozták a Boldogság Kutatóközpontot is, ami a kutatási eredményeken alapulva fejlesztéspolitikai javalatokat tehet a parlamentnek a lakosság boldogságszintjének növelése érdekében.

A 148 kérdésből álló boldogságinterjú kilenc területet mér, a lelki egyensúlytól a közösségi életen és az egészségen át az időbeosztásig sok téma felmerül, de persze szerepelnek benne a háztartási javak, és objektívebben mérhető szempontok is, tulajdonképpen egy szociológiai kutatás, ami mindenképp hasznos adatokkal szolgál a társadalom jólétéről. Az eredmények alapján négy csoportba sorolják az embereket: mélyen boldog, rendkívül boldog, kevéssé boldog, boldogtalan. A felmérés célja, hogy az eredmények elemzése segítse a kormányt abban, hogy intézkedéseivel és programjaival a „még nem boldog” csoportból minél többen kerüljenek át a boldog lakosok közé. Természetesen nem minden intézkedés működik a gyakorlatban Bhutánban, sok szociális problémával küzd az ország, de maga a gesztus, hogy a kormány nem csak a gazdasági növekedésre kíváncsi, hanem a lakosság lelki-, mentális-, fizikai jólétére is, már önmagában is értékelendő.

Szajki Bálint / 24.hu

Itthon is érdemes lenne boldogságot mérni? 

Szerintem mindenképpen, főleg, hogyha az eredményeket konkrét fejlesztési programok tervezésére használnák. A legtöbb bhutáni ember megtiszteléseként éli meg, ha felveszik vele a boldogságinterjút. Őszinte bizalmuk van a királyban, és mivel a Bruttó Nemzeti Boldogság koncepció a király kezdeményezése, ezért szívesen nyilatkoznak az ügynököknek. Úgy érzik, hogy a vezetők és a kormány kíváncsi a véleményükre, törődik velük, ezért minél alaposabban szeretnének válaszolni a kérdésekre, és nem rejtik véka alá a problémáikat sem; ha épp nincs járható út, víz vagy áram a falujukban.

Sokan mondták, hogy voltak olyan érzelmi kérdések, amiket még sosem kérdezett meg tőlük senki. Az ügynökök figyelmes és empatikus hallgatása gyakran terápiává vált az emberek számára.

Mikor kezdtetek dolgozni a filmen? 

Öt évvel ezelőtt, 2019-ben kezdtük fejleszteni a filmet, akkor csináltuk az első tesztforgatásokat. Majd 2020-ban kitört a covid járvány, és Bhután nagyon szigorú karanténszabályokat hozott. Ezalatt az ügynökökkel nem tudtunk forgatni, de igyekeztünk a szereplők személyes életét követni. 2023 nyarán vettük fel az utolsó jeleneteket.

Nagyon különböző élethelyzetek jelentek itt meg, A monostor gyermekeihez hasonlóan itt is feltűnik a hatalmas szakadék a generációk között: az idősebb, falusi emberek még a teheneik számán méláznak, miközben a fiatalok amerikai TikTok videókat pörgetnek, vagy épp a transzneműség kihívásaival küzdenek. Így, hogy már évek óta foglalkoztok ezzel a kérdéssel, hogy látjátok a bhutáni fejlődést, merre halad ez a modernizációs folyamat? 

Bhután az ötvenes-hatvanas évekig teljesen elszigetelt volt, az országban feudális viszonyok uralkodtak, és aztán nagyon gyorsan lépett be a modern korba, hirtelen kezdett el modernizálódni. Körülbelül a ’60-as évekig nem volt úthálózat, nem volt postaszolgálat, nem volt tömegmédia, nem voltak nagyobb városok. A monostor gyermekeiben azt próbáltuk megragadni, hogyan szűrődik be a globalizáció a korábban nagyon elzárt Bhutánba a tévén és az interneten keresztül, és aztán hogyan változtatja meg a fiatalabb generációk vágyait. De a változás mindenhol törvényszerű. Bhután szerintem még keresi a választ arra, hogy hogyan lehet megőrizni a természeti környezetet, a tradicionális kultúrát, a bhutáni életszemléletet, de ugyanakkor bekapcsolódni a modernizációba és a globalizációba. Amit az elmúlt években egyértelműen láttunk, valószínűleg a covid hatása miatt is, hogy nagyon sok fiatal kivándorol Bhutánból. Van egy hatalmas ausztráliai exodus, rengetegen mennek a jobb kereset reményében Ausztráliába.

Miért pont Ausztráliába? 

Mert Ausztrália megkönnyítette a vízumot a bhutániaknak. Szükségük van a munkaerőre, úgyhogy Ausztráliába van egy kezdvezményesebb, könnyebben kijárható vízumprocedúra. Óriási bhutáni közösség él egyébként ott. Az össznemzeti boldogság koncepció, amelynek egyik irányelve a lassú modernizáció, már nem elégíti ki a fiatalok igényeit, akik nagyobb ambícióval rendelkeznek és jobb munkahelyekre és lehetőségekre áhítoznak.

A dokumentumfilmeknél mindig nagy kérdés, hogy hol húzódik meg a határ; mit lehet megmutatni, és mi az, amit már nem, hiszen minél kiszolgáltatottabb az alany, annál izgalmasabb lehet a történet. Itt is nagyon személyes sztorikba látunk bele, nagyon közel engedtek magukhoz a szereplők. Ráadásul az is fokozhatja ezt a kiszolgáltatottságot, hogy az ország elszigeteltsége miatt a bhutániak nincsenek feltétlenül tisztában a filmezéssel, ennek következményeivel. Hogy gondolkodtatok erről? 

Ez az örök etikai dilemma a dokumentumfilmek készítésekor. Mi azokat a történeteket és emberi sorsokat mutattuk meg a filmben, akiknél éreztünk egyfajta közlési vágyat is.

Dechen, a transzgender táncosnő büszke volt a mamájával való kapcsolatára. Ő indította el a LGBTQ+ közösséget Bhutánban és elsőként vállalta fel nyíltan a transz identitását. Yangka, a kamaszlány vágyott rá, hogy valaki meghallgassa őt, hogy kiönthesse a lelkét. Amber fel akarta vállalni a nepáli identitását és megtörni a több évtizedes hallgatást arról, hogy élnek emberek Bhutánban állampolgárság nélkül.

A boldogságkérdőívezés során mindenkitől engedélyt kértünk, hogy rögzíthessük a beszélgetést, és arra is megkértük az interjúalanyokat, hogy állítsanak le minket, ha olyan témáról kérdezik őket az ügynökök, amit nem szeretnének a felvételen látni. Fontos volt számunkra, hogy csak azokkal az emberekkel dolgozzunk a filmben, akik szívesen vállalták a szereplést, és őszintén meg tudtak nyílni a kamera előtt. Azokkal pedig, akik kiemelt szereplőkké váltak a filmben, sok időt töltöttünk kamerán kívül is: beszélgettünk velük a filmről, azokról az élethelyzetekről, amikbe beengedtek az életükben, és a film bemutatásáról és utóéletéről is.

Szajki Bálint / 24.hu

A korábbi filmjeidben is izgalmas, feszült helyzetekben találkoztunk a szereplőkkel, mint a Könnyű leckékben a Magyarországon élő szomáliai bevándorló lánnyal, Kafiyával. A boldogság ügynökében Amber életébe is egy érdekes szakaszában kapcsolódunk be. Hogyan befolyásolhatja egy ilyen film és a nemzetközi sikerek az alanyok életét – nyomon szoktad követni a sorsukat? 

Az a titkos vágyunk, hogy a film hatására esetleg elindul egy társadalmi diskurzus az Amber történetszálában megjelenő nepáli kisebbségi identitásról és az állampolgárság kérdéséről. Ambernek egyébként is ez volt a missziója.

Nem sok vesztenivalója volt ezzel a filmmel, hiszen több mint harminc éve nincsen állampolgársága, másodrangú állampolgárként él Bhutánban.

Pont ezért szerette volna megmutatni a sorsát és a történetét, hogy elinduljon valami változás ebben az ügyben. Ebben lehet, hogy tud segíteni a film. Említetted a Könnyű leckéket: annak főszereplőjével, Kafival a mai napig tartjuk a kapcsoltot. Én mindig követem, hogy mi történik a szereplőkkel, hogy hogyan hat az életükre a film. Kafiya életére nagyon jó hatással volt, mert pont akkor jött ki a film, amikor ő beindította a modellkarrierjét, és így talán tudta őt segíteni ebben.

Januárban mutattátok be a filmet a Sundance filmfesztiválon. Hátra tudsz már dőlni, és készként tekinteni rá? 

Amikor ennyire intenzíven dolgozol valamin öt éven keresztül, azt nagyon nehéz elengedni. Főleg az utómunka tud őrjítően beszippantani. Akkor kezd csak fellélegezni az ember, amikor először megmutatja közönségnek és látja, hogy működnek az alkotói szándékok, a finom humorok, a dramaturgia. Onnantól a közönség és a kritikusok szemén keresztül tudod nézni a filmet, és ez segít az eltávolodásban. Aminek nagyon örültünk, hogy a Sundance óta rengeteg fesztiválmeghívást kapott a film, legalább húsz helyre hívtak a világ minden tájáról. Nagyon fontos volt nekünk, hogy univerzális legyen a végeredmény.

Említed a finom humort. A szomorkás történetek ellenére sokszor vidám hangot üt meg a film, a végeredmény inkább keserédes, mint lehangoló. Azon a vetítésen például, amin én részt vettem, többször is felkacagott a közönség. Számomra meglepő volt, hogy ennyi humor volt ebben a filmben. Tudtátok előre, hogy vicces is lesz? 

A film alaphelyzete elég abszurd: a kormány megbízására a boldogságügynökök szubjektív életélményeket és érzelmeket számszerűsítenek, felmérik az egyes emberek boldogságprofilját különböző témakörök szerint, és mindenkiből születik egy kartoték a hivatalban, amiből aztán kiszámolják az össznemzeti boldogságot. Ennek a folyamatnak a finom abszurditását szerettük volna megragadni úgy, hogy nem akartunk belőle viccet csinálni. A film mélységét az emberi sorsok és a személyes történetek adják. Az emberi létezés gyakran fájdalmas, nehézségekkel és veszteségekkel teli. Arra voltunk kíváncsiak, mik a válaszaik a bhutáni embereknek az élet kihívásaira. Innen ez a keserédes hangulat, amit te is érezhettél.

Az már a bhutáni emberek jellemzője, hogy a legnagyobb tragédiákat is sokszor bölcs elfogadással, reményteli jövőbetekintéssel közelítik meg. Ez a buddhista világszemléletből fakad, meg abból, hogy ott nem nagy érték a vágyak és az ambíciók hajszolása; ez egy sokkal kollektivistább társadalom, lassabb az életritmus és inkább a jelenben élnek. Azt akartuk megmutatni, hogy Bhutánban még tudnak valamit, amit a nyugati társadalmak – sajnos – már elfelejtettek.

The post „Bhutánban még tudnak valamit, amit a nyugati társadalmak már elfelejtettek” first appeared on 24.hu.