Bánatos sóhajok szállnak őszi szélnek szárnyán.
Sírnál állva arra gondolunk bizakodva, némán,
Hogy még találkozunk velük a halálunk után.
Virágot és gyertyát viszünk ma a temetőbe,
Hogy szeretteink hazataláljanak majd a túlvilági fénybe.
Meggyújtva a lángokat, utat mutatunk vele,
Hogy majd távozáskor lelküket is ez a fény kísérje.
Szükségük van arra, hogy rájuk emlékezzünk,
Hogy az apró, csodás pillanatokat kincsként őrizzük.
Tudom, senkit sem hozhat vissza már a gyertyáink fénye,
De ne hagyjuk kialudni az emlékezés lángját sohase.
A csendes temetők ma szépen felékesültek,
Őszirózsák pompája bús illatot lengedez.
Körös-körül ragyognak a varázslatos fények,
Tükröt állítva ezzel a végtelen égnek.
De mégis szomorúság úszik a táj felett,
És visszhangzik a csendben a szomorú lélek.
A sírra hullanak apró, gyémántos könnycseppek,
Mikor a bánatos szívekben emlékek ébrednek.
English (US)