Mint bölcs tekintetű, fáradt istenekre.
Lassú lépteik ingatag vonszolják terhét,
Egy évszázadnyi élet elmajszolt kenyerét.
Belegondolva kimondani is nehéz,
Mi mindent elbírt egy imára kulcsolt kéz!
Hogy megtörik egyszer a harci hév,
A büszke tartás, mely tovatűnt rég.
Egykoron hegyeket mozgatott, földeket szántott,
Egeket karcoló házakat húzott,
Falakat döntött le és felszállt a fellegekbe,
Átjárót kutatva a végtelenbe!
Fáradt fejét csak akkor hajtotta vánkosra,
Mikor a hold már fenn tündökölt,
S csillagfény zúdult az ablakokra.
Most itt ül szótlanul, csendben elmerengve,
Szája szélére olykor mosoly is nehezül,
Fejében mozdulna, de belátni kényszerül,
Hogy erőtlen teste már igazán nem örül.
Hogy semmi, semmi nem megy már egyedül.
Botja a sarokban kucorog a falnak támasztva,
Takarója is nehéz, hosszan igazgatja.
Pedig ideje lenne örülni még egy keveset,
Elmélázva, gondtalan élni meg éveket.
De súlyos lett már a lét, az alagút vészesen közelít,
S oly nagy a fény, hogy szinte szinte már vakít.
English (US)