Nem!
Sok éve már!
Túl sok éve, hogy elment, itt hagyott, és azóta
nincs napja az évnek, és alig van olyan óra,
hogy ne látnám a régi házban, hol hiánya vár.
Lassan olyan idős leszek épp, mint ő volt, mikor
végleg legyőzte Őt a kór, mit békével viselt.
Mindig szelíd volt. Nem sírt, és csak ritkán énekelt.
Látom hajlott alakját, hangját hallom olyankor.
Ha mosolygott, szebb volt a nap. De most visszanézve
szemeiben akkor is ott ült valami bánat.
Nem tudjuk, miért. Hiába kérdeném apámat,
elment rég ő is, bennem a fájó űrt tetézve.
Anyámat látom, ahogy lépdel a régvolt kertben.
Rajta maga kötötte mellény, kopott félcipő,
új ruhája alig volt, akkor nem volt feltűnő,
de számunkra szép volt, mint angyal, ki tovalebben.
Túl sok éve, hogy elment, itt hagyott, és azóta
kettőnk közé minden éj hiányából rak falat,
áttörhetetlent, feketét, szédítő magasat,
amin nem jutok át, csak ha jön a végső óra.
Akkor majd kérdőn rám néz: "Milyen ősz lettél, fiam!"
Zavartan igazít kötényén, haját simítja,
keresgél valamit még, hogy nékem odaadja,
és ölében majd újra gyermeknek érzem magam.
English (US)