Korán ébredt, mikor még a Nap se kelt,
Későre járt már az asztali vekker,
Amikor ágyában nyugalomra lelt.
Nem panaszkodott, mert tudta, mi a rend,
Mi a mának és holnapnak a sora,
Nyűgétől csak úgy szabadulhat az ember,
Ha elveiből nem enged soha.
Mama, fiatal korodban konflissal járt a világ,
Drótos talpalta a várost mindenfele,
Ágybetétként megszolgált nálunk a szalmazsák,
S a dunyhát is libatollal tömték tele.
Játékból magunk gyártotta fűzfasípot fújtunk,
Kocsiúton bicikliabroncsot kergettünk,
Rongylabdát rugdostunk, s jó széllel
Apámmal sárkányt eregettünk.
Elküldtél Martonhoz, a sarki cipészhez,
Ha elkopott a cipőm talpa,
Hozza rendbe, mert nincs pénz újra,
Néhány folt még elfér rajta.
Szájról szájra terjedt a hír, szólt a beszéd,
Mindenki ismert mindenkit errefelé,
A szükség nagy úr a nincstelenség terén,
Üzleteltünk, ha kellett, a házi csereberén.
Részes művelésből mindig kaptunk búzát, lisztet,
Aracsi pék sütött belőle kovászos kenyeret,
De megennék belőle ma is, ha tehetném,
Egy karéj zsírral kent szeletet.
Étel mindig került a terített asztalra,
Anyám főztje utánozhatatlan íz és zamat,
Munka szabta, mikor étkezett a család,
Válogatni, tányéron ételt hagyni nem volt szabad.
Mikor súlyos betegség és láz gyötörte testemet,
Anyám a kórházban ott ült az ágyamnál velem,
Már elmém nyiladozott, mindenre emlékszem,
Simogatva vigasztalt és fogta a kezem.
Szüleim szabadon, de kötelességre neveltek,
Elemi iskolás koromban elkelt a segítség,
Ha kellett, sulykolták a leckét belém,
Így lett mások tudása az enyém.
Jó szokásom máig megtartottam,
Bíztam, de soha el nem bizakodtam,
Eredményért megharcoltam,
Igazamért kitartottam.
Érett diákként elhagytam a családi házat,
"Ez az élet sora" - mondtad. Sírtál és nevettél,
Egyetemre jár a fiam, s a boldogságtól repestél.
Többet értem már nem is tehettél.
Laci öcsém hét évvel volt fiatalabb nálam,
Iskoláim kötelmeit ő vette át tőlem,
Az élet feladatban ismételte önmagát,
De hálát és nyugalmat is hagyott bőven.
Apánk korai halála megrendített bennünket.
Rád szakadt a gyász és később a magány.
Negyven évig éltél szeretetben, békességben vele,
Ez a csapás lett életed legfájóbb sebe.
Kilencvenhét évvel jutalmazott az Isteni gondviselés,
Ép testben ép lélek - rád ez mily igaz.
S ha a test megfárad és megöregszik egyszer,
A sorban nincs kivétel, csak vigasz.
Drága Mama! Rajongásig szerettelek!
Álmomban az ősi házban kerestelek.
De már nem voltál ott.
Azóta is, ha a világban bárhol messze járok,
Gondolatban ott is mindig Rád találok.
English (US)