Az idő sikoltva követelőzik:
"Az élet az enyém, így működik ez, látod?!
Őseid érted is hiába járták a táncot."
Egymásnak feszülnek emberek mellet verve:
"Éget a gyász szent keserve."
Ám a gyertya fényén kívül gyalázat örvénylik,
Mégse hangoztatják, mi a sötétben történik.
Csendes a felszín, nyugtalan a mély,
Sokaknak könny ül a szemén.
Lángra lobban a kanóc, s tétován odébbállnak,
Mintha hitvány csavargói lennénk ennek a tájnak.
Másnap a holdat aztán ismét ellopja a hajnal,
Életmagra kap a lét a felkelő nappal.
A hang végtelen, mi elnyomja az idő törekvését,
S elnémítja annak szüntelen követelőzését.
English (US)