4 órája ezelőtt
7
Ülünk a Kiskunsági Nemzeti Park egyik nagy tanyájának konyhaasztalnál és kávézunk. Az ablakon túl, amerre a szem ellát, homok-homok meg erdőfoltok, a végtelen és szépséges kiskunsági pusztaság. A háziasszonyon kívül velünk van az egyik tanyaszomszéd – családostul, gyerekestül – aztán benéz valamiért egy másik gumicsizmás ember is, rövid időre letelepszik mellénk, majd megy tovább a dolgára.
Az efféle spontán együttlét és beszélgetés mindennaposnak számít Légrádiné Kassai Enikőék házában. Meg általában a gazdálkodó tanyavilág összes otthonában.
Mohos Márton / 24.hu Légrádiné Kassai EnikőA szükség, az egymásra utaltság is ezt diktálja.
Kivonulók? Hát, nem tudom, én szívesebben nevezném magunkat bevonulóknak
– jegyzi meg mosolyogva vendéglátónk, Enikő, miközben elnézést kérve felpattan az asztal mellől, és sürögni-forogni kezd a konyhában. „Bocs, a kovász diktál, nincs mese” – teszi hozzá. Merthogy már tegnap óta készíti elő a tésztát meg a kovászt ahhoz a százkilónyi, hagyományos parasztkenyérhez, amit ma éjjel és holnap szándékozik kisütni a kemencében. Ezek a gyönyörű cipók az elkészültük után rögtön utaznak Pestre meg Kecskemétre. Magánszemélyek rendelik meg a pékárut előjegyzéses alapon, minden darabnak előre megvan a gazdája.
Ez így megy minden áldott pénteken meg hétvégén. Hétfőtől csütörtökig azonban más a helyzet.
Akkor Kassai Enikő éppen orvos – hol a pesti, hol a kecskeméti magánklinikáján várják a páciensek. A hétvége a nagybani kenyérsütésé, a tehén- és kecskefejésé, a vajcsinálásé, a sajt- és tejfölkészítésé. Ez az ő reszortja.
Enikő 59 éves – jó, ha negyvenötnek látszik. Jórészt a génjei tehetnek erről, de gyaníthatóan az életmód is hozzájárul. Mikor éppen nem gyógyít vagy nem gazdasszonykodik, kilovagol a pusztaságba. Lovagolni egyébként itt tanult meg ötvenéves korában. Kocsit hajtani is nagyon szeret, beleszáguldani a nagy semmibe.
Mi a férjemmel és a négy gyerekünkkel 15 évvel ezelőtt választottuk ezt a tanyasi létformát. A volt városiak közül talán mi vagyunk errefelé a legrégibbek. Ez a váltás a férjem álma volt, hosszú éveken át ábrándozott róla. Én viszont nagyon féltem tőle. Kényelmetlenség, magány, betörések célpontja – ilyesmiktől tartottam. És mi történt? Nem kellett hozzá három hét sem, hogy úgy érezzem, mintha ide születtem volna. Ez a birtok nem csak a megélhetésünket támogatja meg, hanem egyfolytában imádjuk is az életformánk minden pillanatát.
A hattagú család korábban Pécsett élt, vagyis az ország túlsó felében, Enikő ott is diplomázott az orvosin. A férje, István pedig a Pannon Filharmonikusok meg a Pécsi Nemzeti Színház zenekarában klarinétozott. Egészen 45 éves koráig.
Azóta kizárólag ennek az öt hektáros birtoknak a fenntartásával foglalkozik. A klarinét persze azért megvan, ha rokonok vagy barátok érkeznek, akkor elő is kerül, de Mozart jellemzően pihen, István pedig aranykalászos gazda lett.
Azért az bőven belefér, hogy időnként felugorjanak Pestre egy-egy koncertre vagy színházba, nem gond, másfél óra alatt ott vannak. Valójában semmi sincs messze.
Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.huAmúgy már csak a legfiatalabb gyerekük, a 23 éves lányuk él velük, a többiek kirepültek – de ők is boldogan látogatnak haza az unokákkal együtt. „El tud képzelni ennél nagyobb szabadságot?” – mutat ki Enikő az ablakon. A hatalmas területen ridegen tartott kecskék mekegnek, tehenek bőgnek, az udvaron tyúkok rohangálnak, az istállóban nyerít a ló – mindenki teszi a dolgát.
A férjem jelenleg nincs itthon, reggel el kellett ugrania Pestre, nemsokára hazaér, majd kérdezze csak meg őt is. Háromig biztosan megérkezik, mert akkorra beszélte meg az egyik szomszédunkkal, Jánossal, hogy segít nekünk meglasszózni a csikónkat. Nagyon vad jószág, mi nem tudjuk befogni, muszáj levenni róla a kötőféket
– magyarázza a főorvos asszony, miközben cikázik a dagasztógép és a kovász között. Kötényt kerít maga elé, „na, hogy tetszik?” – kérdezi tőlünk mosolyogva. „Egye Enci kenyerét, ebben van az egészség” – olvasható rajta a felirat.
Lehet, hogy a rímpár nem tökéletes, de a ruhadarab üzenete világos.
Az első adag tésztát már tegnap előkészítette, kiporciózta, a nyers vekniket szakajtókba hajtogatta, a kovász meg teszi a dolgát. „Én mindig azt mondom, hogy egy kelőfélben lévő kenyér pont olyan, mint egy magzat. Duzzad, fejlődik, érlelődik, egészen a kisütésig, ami maga a szülés.” Milyen más hasonlatot várhatnánk egy szülész-nőgyógyász szakorvostól?
Úgy tűnik, ez a házaspár könnyedén csusszant át az egyik létformából a másikba. Felvetéseimre – kőkemény fizikai munka, monotónia, elszigeteltség, távolságok, járhatatlan téli utak – Enikő csak legyint: ugyan már! „Azt mondom, ezt az életet egyszer mindenkinek ki kéne próbálnia.”
Istvánra várunk. Amíg mi beszélgetünk, a már említett, velünk kávézgató szomszéd család három pici gyereke otthonosan rohangál és zajong Enikőék házában. Nincs ebben semmi különös, nem ritka, hogy a fiatal szülőknek halaszthatatlan dolguk támad, vagy a városba kell menniük, ilyenkor náluk teszik le a kicsiket.
Mohos Márton / 24.hu
Az apuka, Erdélyi Barnabás (mindenkinek csak Barni) mindössze 22 éves volt, amikor hat évvel ezelőtt elkötelezte magát a tanyasi életforma mellett. Fiatal feleségével Adrival és akkor féléves kisbabájukkal érkezett. Ez az örökké valamit, de leginkább önmagát kereső, meglehetősen nyughatatlan fiatalember az érettségije óta az égvilágon mindent kipróbált: belekóstolt az ingatlanszakmába, volt telekommunikációs értékesítő, cipőbolti eladó, gyorséttermi alkalmazott, villanyszerelő segéd, végül a milánói Internazionale magyar akadémiáján dolgozott technikai vezető minőségben. Mindig is városlakó volt, ingázgatott Pest és Százhalombatta között. És úgy tapasztalta, hogy abban a bazi nagy nyüzsgésben túl sok a magányos ember.
Valami mocoroghatott benne, talán egy eredendő hajlam, vagy egy álom, mert még az interes időkben beiratkozott egy aranykalászos gazda tanfolyamra, jó lesz az még valamire talán. Később, ismerősök révén, véletlenül jött szóba egy bizonyos eladó, félig romos tanya a környéken. Lejöttek, megnézték és nem sokáig haboztak. Beletellett egy időbe, amíg lakhatóvá és komfortossá tették.
A másik két gyerek gyors egymásutánban már ebben az új otthonban született. Barnit – úgy tűnik – ki se lehetne robbantani innen. A feleségének, aki egyébként zongoratanárnak tanult, egyelőre úgyis az a legfontosabb, hogy a pici gyerekei kiváló levegőn, szabad körülmények között nőjenek fel lovak, tyúkok és kecskék között. Most, hogy a legnagyobb már hatéves lesz, a kicsik pedig a falu óvodájába járnak, ő is elmehetett dolgozni: Ágasegyháza kisboltjában vállalt részmunkaidős eladói állást.
A zongora persze ott áll a tanyájuk nagyszobájában, le is szokott ülni mellé, de a hangszertanítás még odébb van.
Valamit valamiért. Aztán majd kialakul.
„Az idill az egy dolog, de miből élnek meg? Egyáltalában: mi a tanyavilágban a perspektíva, különösen egy fiatalember számára?” – fordulok Barnihoz.
A kihívás minden áldott nap. Holnap például szállítom Pestre a megrendelőkhöz Enikő cipóit. Ez heti rendszerességgel megy, praktikus is, mert amúgy ilyenkor hordom szét a címekre a biozöldségkosarakat is
– válaszolja határozottan.
Mohos Márton / 24.hu Erdélyi Barnabás és Adrienn.
Mohos Márton / 24.huBarninak ez most a vállalkozása: egy úgynevezett kosárközösség működtetése. Felvásárol a tanyákról vegyszermentesen termelt zöldségeket, gyümölcsöket, aztán összeállítja belőlük az ötkilós, előre megrendelt dobozokat. Nem egyszer olyan termékeket is csempész beléjük, ami meglepetés a megrendelő számára: hadd próbálja ki. A vevői szeretik ezeket az addig nem ismert újdonságokat: a kicsit eltérő ízeket, színeket vagy formákat, a boltokban nem kapható finomságokat.
Úgy hívják ezt, hogy ranchbox. Vagyis tanyasi kosár-összeállítás. Persze sok munka jár vele: folyamatosan kell szervezni és bővíteni a termelői és a vevőkört, gondoskodni arról, hogy az áru biztosan vegyszermentes meg teljesen friss legyen, és állandó mozgásban kell tartani az egészet.
Ezen kívül Barniék tartanak otthon vagy ötven állatot: kecskéket, birkákat, disznókat. A kecskék rém hasznos jószágok, nem csak a húsuk, a tej és az abból készült sajt miatt, hanem közben elsőosztályú biofűnyírók is: két jószág bőven rendben tud tartani egy nagyobb területet is, miközben jóllaknak. Kettő az egyben.
Barni a napokban várja, hogy megérkezzen az új automata öntözőrendszere az udvari fóliasátraihoz. „Kitartóan kell gyakorolni a több lábon állást, és közben lehet sok tudást szerezni. Például eleinte bérelt földön és bérelt fóliasátrakban kipróbáltam a nagybani termesztést. Paprikával kezdtem. Életrevaló ötletnek látszott, de aztán csúnyán befuccsolt – és még csak nem is az én hibámból. Egyidejűleg beálltam alkalmi kisegítő pincérnek Kecskeméten, ezt még ma is csinálom. Kitanultam a kecskesajt-készítés fortélyait, és így tovább. Hogy is lehetne ezt monotonnak nevezni?! Itt a tanyavilágban a legtöbbször nem mi döntjük el a feladatokat, hanem a pillanat diktálja, mi a legfontosabb tennivaló. Éppen ezért precízen tervezni sokszor szinte lehetetlen” –magyarázza.
Enikő doktornő – aki eddig egy kockás füzetbe írogatta a kenyértészta arányait – Barni utolsó szavaira felkapja a fejét.
Ez pontosan így van! A tanyasi élet már csak ilyen. Itt bármely pillanatban minden változhat. És még sincs ebből stressz! Ha van is, az tök más jellegű, mint a civilizáltnak titulált életben, ahol annyi az információ, hogy azt se tudod, igazándiból mi van körülötted, legfeljebb csak azt döntheted el szabadon, mi nyomaszt éppen a legjobban. Errefelé inkább egyfajta pezsdítő kihívást érez az ember, és közben fejlődik a problémamegoldó készsége, máskülönben neki annyi.
Az itteni tanyák tulajdonképpen Ágasegyháza község külterületének számítanak, oda is tartoznak közigazgatásilag. Nem a világvége, egyáltalán nincs messze a faluközpont sem. Ez a közelség elvileg kecsegtethetne némi civilizációs lehetőséggel. Van is bolt, óvoda, iskola, viszont nincs a faluban egyetlen szórakozóhely, étterem, de még egy pizzázó vagy büfé sem. Ez egy ilyen hely. Barni vállalkozó típus, azt diktálta az ösztöne, hogy itt megérné nyitni egy kis bisztrót. Meg is tette úgy két éve, még playstationt is telepített bele, tévét, kanapét, volt saját szendvics és friss pizzaszelet, a fiatalok nagyon szerették, de az idősebbek mást se hajtogattak, hogy idejön ez a pesti gyerek, mindent ki akar találni, megmondani, hogyan legyen. Kapott is furcsa feljelentéseket néhány falubélitől, a macera egyre szaporodott, végül a fiatalság nagy bánatára úgy döntött, hogy bezár.
Bukás volt, kétségtelen, mégis jól jöttem ki belőle. Mert a bisztró révén szinte mindenkit megismertem Ágason. Ebből meg az lett, hogy a többség idővel helybélinek tekintett, abból meg az, hogy nemrég megválasztottak önkormányzati képviselőnek. Ami, többek közt, talán utat nyit ahhoz is, hogy egyszer majd a jövőben, hasonló egységet kezdjek üzemeltetni – persze nagyobb tapasztalattal és a helybéliek bizalmával megtámogatva.
Mohos Márton / 24.huA boldogulásnak sok útja van.
Aki a városi életét követően ezt az új életteret választja magának, valószínűleg azért teszi, mert megfogja a környék varázsa. Megélhetést, fantáziát lát benne. És mert egyébként is van hajlama a tanyasi élethez. De önmagukban ezek mégsem számítanak annyira.
Úgy néz ki, a beilleszkedésen túl sok minden függ attól, hogy ő maga mit képes hozzáadni ehhez a világhoz. Ha valaki nem ilyen alkat, ez a fajta élet számára valószínűleg nem pálya.
„Van kedve átugrani Zsolthoz?” – kérdezi tőlem Barni. „Látnia kell az ő tanyáját is. Szívesen elviszem, mert különben nemigen találna oda.”
Beugrunk a kocsiba. Homokon kanyargunk, erdők mellett gurulunk, újra és újra megfogja az embert ez az érintetlen táj. Útközben Barni próbálja mobilon értesíteni Zsoltot. Nem veszi fel. Aggodalmaskodni kezdek: hátha rosszkor megyünk, hátha nincs is otthon. Barni megnyugtat: lehet, hogy a térerő miatt van, vagy valami más, de higgyem el, nem probléma errefelé, ha csak úgy beállítanak egymáshoz az emberek. Teljesen elfogadott.
Utóbb kiderül, tényleg a térerő volt a ludas. Bíró Zsolt tanyája, a Hét Vezér, igényesen épült újjá. Márvány fürdőszoba, profi kemence, spéci, gazdaságos fűtéstechnika.
Persze nem így nézett ki négy évvel ezelőtt. Majdnem az égig ért a gaz, az épület meg romokban állt. Érthető, azt megelőzően itt húsz éven át nem lakott senki. De amikor először megpillantottuk a feleségemmel, azt mondtam, ne is nézelődjünk tovább: ez nekem kell. A veranda és a pince fogott meg. Hogy mit lehetne ebből kihozni. A nagyszüleimnél is pont ilyen volt
– meséli a házigazda.
Mohos Márton / 24.hu Bíró Zsolt
Mohos Márton / 24.huZsolt most éppen ötvenéves. Foglalkozására nézve szobafestő, de a többi építőipari munkához is jól ért. Itt minden az ő keze munkája. Korábban tizenegy éven át Svájcban dolgozott a szakmájában. Aztán visszaköltözött Szolnokra, újranősült, és folytatta a munkát ott, ahol Zürichben abbahagyta. Miután megvették ezt a tanyát, és komolyan belefogtak a felújításba, a barátai, a családja, a környezete szinte könyörgött nekik: elment az eszetek? Ki akartok menni az isten háta mögé? Itt hagyni egy felépített egzisztenciát? Hogy boldogulsz, mit csinálsz majd te ott?
„Itt nincs kerítés, szemtávolságban nincs szomszéd, nincs bűz, nincsenek sem autók, sem ingerültség. Itt csak a szabadság van és ez az eszméletlenül jó levegő.”
A feleség, Bea asszony a falu dohányboltjában dolgozik, Zsolt pedig egyelőre sehol, a több mint egy évtizedes kemény svájci munkájából maradt annyi anyagi tartalék, hogy abból pár évig így is megél. Úgy érzi magát, mint egy előnyugdíjas. Állatokat ő is tart, nem is keveset, de inkább csak hobbiból, az új életformája természetes részeként. Saját fogyasztásra le-levágnak egy kecskét vagy birkát, a többi csak úgy van. Munka persze mindig rengeteg akad a ház körül. Reggelente felébred, kilép a verandára, és azt mondja magának: ez így van rendben.
Pár éve éltünk már ebben a gyönyörű térben, amikor arra gondoltam, fel kéne kicsit dobni a környéket. Mi lenne, ha őszre szerveznének ide egy birkafesztivált?
– meséli Zsolt. A saját telkén, a saját pénzéből – ki tilthatná meg? Ez 22-ben történt. Az első ilyen fesztiválra, és egyben versenyre négy–öt környékbeli bográcsos főzőember nevezett be. A látogatók sem voltak sokan.
– Én már az elsőn is ott voltam. Sőt, emlékszel az én birkaételemre? – szól közbe Barni.
– Hát, azt nehéz lenne elfelejteni. A perzsa birkakaja – válaszol a házigazda nevetve.
Az történt, hogy Barni csavart egyet a hagyományos magyaros birkapörköltön. Egy kis újítás sosem árt, hadd kóstoljanak az itteniek valami más ízt is. A résztvevők, főleg tanyasiak, gyanakodva nézték, ahogy ez az ember narancsot meg gránátalmát dobál a felaprózott, kondérban rotyogó birkahúshoz. És láss csodát: a legnagyobb sikere az ő ételének lett!
Mohos Márton / 24.huA következő évben már kicsit többen jöttek, tavaly ősszel, a harmadikon már tömegek voltak: 35 nevező, rengeteg nézelődő meg kóstolgató ember, különböző árusok, gyerekvurstli, íjászat, igazi vásárhangulat – mindez a homokos pusztában egy magántelken: két éven belül profi tanyasi rendezvény lett a szobafestő ötletéből.
Búcsúzunk, mert még dolgunk van: az a terv, hogy mielőtt visszamegyünk Enikőékhez, beugrunk egy tánctanárhoz – Német Arnold tanyájára is. Tánctanár? Itt?
Arnold ráadásul nem csak tanár, hanem táncművész is. Mégpedig nagyon népszerű és keresett mind a két minőségében.
A házuk óriási és vadonatúj, úgynevezett gerendaépület. Erdélyből hozatták az anyagot meg a szakértő építőmestereket is, úgy négy éve. Szívesen megtartották volna a régi épületet, bővítve, modernizálva persze, de olyan rossz állapotban volt, hogy muszáj volt elbontani.
Arnold nem gazdálkodik, nincsenek haszonállatai sem. Ő táncol. És van három nagy testű skót juhászkutyája – fejmagasságig ugrálva üdvözlik az embert az udvaron. Továbbá öt és fél év alatt született négy gyereke is. A legkisebb éppen két hete, a legidősebb sincs még hatéves. Mind nagyon szőke, mind nagyon szép és mind a négynek Z betűvel kezdődik a neve. A kisbaba egy tüllkendővel letakarva éppen a verandán alszik a kocsijában, és hogy szinte túlzó legyen az idill, az egyik macskájuk gubbaszt mellette, éberen figyelve a kicsi álmát.
Arnoldnak egy elit tánciskolája van Kecskeméten. Naponta minimum kétszer teszi meg az utat, a kis zöld vadászdzsipjén sokszor éjjel közlekedik, amúgy nem nagy ügy, 20–25 perc az egész. Az a nem egészen fél óra, amíg hazaér, éppen elég arra, hogy egy sokat vállaló, feszültségben élő ember teljesen kicserélődjék.
Látom az őzikéket a házunk közelében, reggelente elképesztő madárkórus fogadja az embert, védett fák, növények vesznek körül minket.
Ez nem is egy ház, inkább egyfajta életmű.
Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.huAlíz, a felesége óvodapedagógus, most csinálja a doktoriját neveléstudományból. Illetve a negyedik babájuk születése előtt megszakította a tanulmányait, az a terv, hogy egy év múlva folytatja. A nappaliban fantasztikus gonddal felújított régi bútorok, egyik-másik kétszáz éves is meglehet, szokatlan de attraktív falfestési technikák és a többi – ezek mind Alíz keze munkáját dicsérik.
A nagyobb gyerekek a szarkási alternatív erdei óvodába járnak, oda hordja őket naponta. Ha majd visszamegy a szakmába, ott, vagy egy hasonló szemléletű helyen dolgozna szívesen. De lehet, hogy ez csak később lesz, mert Alíz nagyon szeretne egy ötödik gyereket is.
Arnold pedig egy újabb tánciskolát szándékozik nyitni – itt, a saját tanyáján. „Ez egy szakrális hely, van benne valami misztikus, a kecskeméti tanítványaim szinte könyörögnek: Arnold, csináld meg, mi biztosan kijárunk hozzád. Másképp érződik a ritmus, másképp szól a zene, mint egy zárt térben.”
„Én leszek az első, aki beiratkozik hozzád” – mondta neki nemrégen a szomszédja, Enikő doktornő is, aki egyébként ebben a pillanatban telefonál ránk: „nem engedhetlek el titeket éhen, gyertek, kész az ebéd, tálalva van.” Arnold nyitja nekünk a kaput, mire a három skót juhász azonnal kiszökik, vágtatnak Enikőék tanyája irányába. Úgy látszik, ismerik az utat. És akkor már Arnold is utánuk megy, velünk együtt.
Mind elférünk a hatalmas asztal körül. Előttünk egy ipari méretű tepsi, amiből ropogós hurka-kolbászt veszünk ki magunknak. Pár napja vágták a sertést, a kiváló falubeli hentes dolgozta fel. Mellé hagymás krumpli, savanyúság jár, szomjunkat friss kútvízzel oltjuk. Mesés ízek.
Megérkezik István is, a doktornő férje, a hajdani klarinétos, gumicsizmába ugrik, és éppen azzal foglalatoskodik, hogy megreparálja a melléképület bejárati ajtaját. Ebben a kisházban nyílik meg nemsokára Enikő minipéksége, ahol helyben árusítják majd az ő híres kenyereit.
Hirtelen felbukkan az ajtóban egy ágasi asszony. „Doktornő, kérem, lenne eladó friss tojás?”
Értetlenül nézem a jelenetet. „Rendszeresen szoktak hozzánk járni a faluból tojásért” – magyarázza Enikő. Micsoda? Én ezt csak fordítva ismertem eddig, valahogy úgy, hogy „doktornő, drága, áldja meg az isten, fogadja el tőlem ezt a szakajtó friss tojást.”
Enikő felnevet: „Hát, igen, ma a falusi házak többségében már tyúkokat sem tartanak.”
Mohos Márton / 24.huLassan véget ér a napunk.
Azt már eddig is tudtuk, hogy a régi, tradicionális tanyasi életformának gyakorlatilag vége. Megöregedtek, meghaltak vagy elköltöztek az öreg gazdák, a vályogházak összeomlottak. Minden megváltozott, a világ komfortosabb lett. De láthatóan szaporodik és bővül a tanyavilágba beköltöző, életvitelszerűen ott élő emberek száma. Ők már egy másik generáció, akik ebben alternatívát, lehetőséget látnak. A messziről érkező újtelepesek nem mindegyike eredendően városi ember, akad köztük fiatal, vállalkozókedvű „született” farmer is.
E cikk írójának a fantáziájában megjelenik egy szürreális, zanzásított vízió:
Az élet gyönyörű és színes. Ha ugyan elbírunk vele.
The post „Egyed Enci kenyerét, ebben van az egészség” – így élnek a kivonulók a kiskunsági tanyavilágban first appeared on 24.hu.
English (US)