Nem illik egy nőtől megkérdezni, hány éves, de ön kérdés nélkül is mindig megmondja.
Endrei Judit: Sok nő bepánikol, amikor ötven-hatvan lesz. A hetvenről már ne is beszéljek. Most jöttem a fodrásztól, dinamikusan léptem ki, majd rá egy percre átvillant az agyamban, hogy egy hetvenen túli nő ne libbenjen itt összevissza. Aztán azt mondtam magamnak, miért is ne, inkább meghajlott háttal csoszogjak? Sok idősödő nő számára a külsőség a legfontosabb, külsőségekben számolják az értéket, vagy a külsőségtől várják, hogy jól érezzék magukat. Holott nem kezdem sorolni, mennyi mindentől érezheti még jól magát egy ember.
Soha nem plasztikáztatott?
E. J.: Egyszer az egyik ismerősömet elkísértem a plasztikai sebészhez. Ahogy jöttünk kifelé, az orvos megfogta a karomat, odavont a tükör elé, ez nagyjából öt évvel ezelőtt történt, és azt mondta: „Tudja, Judit, jót tenne magának, ha itt egy kicsit felvarrnánk…” „Doktor úr, erre a kis időre, ami még hátra van, jó lesz nekem már így” – feleltem.
Azt mondja, az előadásait látogatók közül sokan kíváncsiak arra, hogy vajon az életben is olyan kedves, mint a tévében.
E. J.: Engem kenyérre lehet kenni. Hajdan csak a családom tudott kihozni a sodromból, de az utóbbi években sokat tanultam a velük való jó együttlétről. A húgommal például rögtön kimondjuk, amit gondolunk, tanácsot, ötletet, megoldást adunk egymásnak. A gyerekeimmel más a helyzet, a gyerekek többségében nem szeretik, ha a szülők tanácsokkal látják el. A lányaim szokták mondani, „mama, csak el akartuk neked mesélni ezt vagy azt. Nem kell rögtön a döntéseinkben befolyásolni.” És meg mindig azt mondom erre, „édeseim, engem a szeretet, a féltés vezérel, én már ezen az úton végigmentem.” Aztán rájövök, nem ugorhatjuk át velük azt, amit mi már végigéltünk. Nekik is kell csalódniuk, nekik is meg kell küzdeniük az előttük álló akadályokkal. Sosem jártam pszichológushoz, de egy fontos gondolat eljutott hozzám. Valamelyikük azt mondta, a gyerekeknek azt kell megérteniük, hogy az anyukájuk először anya. Először gondoz kisgyereket, először fürdet, etet, nevel kamaszt, tehát mindent először csinál, és ha valamit először csinálunk, abban hibázhatunk.
A lányai édesapjával nem házasodtak össze, de előtte volt férjénél.
E. J.: Fiatalon, főiskolásként mentem férjhez, aztán elváltunk, jött Péter, akibe olyan szerelmes voltam, hogy se nem láttam, se nem hallottam. A lányaimnak szoktam mondani, „ti szerelemgyerekek vagytok, szerelemből születtetek.” Aztán elmúlt a szerelem, jött a megvilágosodás, és úgy döntöttünk, külön folytatjuk az életünket. Péter ma is része a családunk életének, van, hogy naponta ötször is beszélünk.
A szüleinek sikerült a házassága?
E. J.: Apukám halála vetett véget a házasságuknak. 50 évesen hirtelen ment el, én ekkor 27 éves voltam. Nagyon fájt. Vigaszként azt fogalmaztam meg akkoriban magamnak, hogy szép élete volt. Aztán amikor én lettem ötvenéves, akkor szembesültem vele, édes istenem, ötven év az semmi egy ember életéből. A szüleim jól éltek, szerették egymást, mint ahogy a nagyszüleim is. Mamuka és Tatuka 60 évig éltek együtt. Egyszer megkérdeztem a nagymamámat, „mondd, Mamuka, hogy lehet ugyanazzal az emberrel 60 évet kibírni?” Azt mondta, „Juditkám, mindig az asszonynak kell engedni.”
Amióta különváltak útjaik a lányai édesapjával, egyedül él. Soha nem jutott eszébe a társkeresőn párt keresni és találni?
E. J.: Barátnők szokták mondani, jó lenne nekidőlni valakinek, én ezt soha nem hiányoltam, ráadásul idegenkedem ettől a társkereső világtól. Pedig tudom, az már elmúlt, hogy megyek az utcán, elejtem a keszkenőmet, és egy lovag felkapja, utánam hozza. Nem élek nagy társasági életet, ahol ismerkedni lehetne, hozzánk sem igen jár senki. Amikor a kapun becsönget valaki, összerezzenünk a lányaimmal, vajon ki jöhet? Nincs olyan, hogy erre jártam, beugranék, ilyen értelemben elég zárkózott vagyok…
Az előadásain többségében nők vannak, hisz a női erőben és energiában?
E. J.: Az előadásaimon viccesen szoktam mondani, engem a férfiak máglyán fognak elégetni, mert annyira nőpárti vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy férfiellenes lennék. Hogy miért mondom ezt? Mert azt is gyakran elmondom, mennyivel több teher van ma egy nőn, mint a férfiakon. Persze mi vívtuk ki magunknak a nagy egyenjogúságot, gyerek, család, háztartás, karrier… Azt gondolom, a nők minden helyzetben sokkal inkább törekszenek a megoldásra, nem pedig az összeakaszkodásra.
Jut eszembe, mit csinálna, ha, mondjuk, éppen Szentendrén járnék, és becsöngetnék?
E. J.: Első pillanatban megijednék, a függöny mögül kikukucskálnék, rémülten nézném, vajon ki lehet az, de aztán beengedném. Talán még örülnék is.
Kiemelt kép: Archív
The post Endrei Judit: „Sok nő bepánikol, amikor ötven lesz” first appeared on Story.
English (US)