Szél túr belé a nyáron,
Kendőben ül a hideg konyhában,
Átéltem én is, hogy úgy fáztam.
Kezét ha foghattam, a szívem fájt.
Szerettem nagyon az édesanyám.
Együtt az időt, jaj, nem tölthettük.
Minden nap hatalmas gondba került.
Hajtotta tenni és tennivaló.
Oly ritkán akadt egy ötperces szó.
Tudtam, hogy szeret, hogy figyelne rám.
Gondos kis kezével ölelne át.
Néha csak néztem tőle távol.
Boltba szalad vagy tűzifát hord.
Karjában gyermek, a konyhában áll,
Fazékban várja a nagy fakanál.
Körötte rínak, kik még kisebbek.
Tehernek oda most minek menjek?
Oly sokan voltunk, s vártam, talán
Lesz majd időnként ideje rám.
Nekem kellett volna bújni hozzá,
Mert alkalmat ő rá sosem talált.
Felgyűlt sok kínom, és magamba zárt,
Élt, mégis elvesztettem édesanyát.
Felnőttem, vendégként öleltem át.
Lelke oly törött volt. Szeme se lát.
Megfogva kis kezét, csak én láttam,
Hogy olyan az enyém is, pont oly fáradt.
Példáját követtem, az élet kinyírt,
Sok volna mesélni, ki mit kibírt.
Már csak az én kezem nézegetem.
Fognám az övét, de nem tehetem.
Könnyek se folynak már, oly rég halott.
Unokák ölelnek, mama vagyok.
Arcát is látom a tükörben én,
Hasonló, mégis más, mert az enyém.
Emléke oly gyakran kerül elő,
Volt egyszer valaha egy igazi nő.
English (US)