A tágas kórterem üresen kong.
Meghal benne a csöndes szó,
pihen a mozdulatlanság.
Tél, tavasz, nyár, ősz szaladtak tova,
Négy fal közé volt zárva a remény.
Vigasztalónak maradt az emlék,
mely elhalványult, elkopott, mint az évek.
Kalodába volt zárva minden emberi érzés.
Évek? Két és fél év egynek tűnt csupán,
egybefolytak a nappalok, éjszakák sután.
Az elme belefáradt a képzeletbe.
Egy biztos pont volt az életében, olyankor
a tekintet az ajtóra szegeződött. Kéthetente
látogatót várt, testvért és azt, ki felnevelte.
Egyetlen könnycseppnek engedett utat.
Az az egy abban a szemben csillogott,
mely ismerte a mosolyt hajdanán,
de most elmenni csöndben, arra várt.
Kívánta, de jó lenne most, látogatáskor.
S meghozta ajándékát a karácsony
éjjele, Jézus álmában meglepte,
ágyát csillogó fenyőfa tövébe helyezte,
s így ment az övéihez a mennyekbe.
English (US)