Reszketeg dúdolja fájó vigaszénekét,
miközben ő is félve ébred minden reggel,
füstbe burkolózó, kesergőn édes November.
Egyszerre sír és közben hirtelen felnevet,
a legváltozóbb korban változni nagy kereszt,
súlyát elbírni ennyi fájdalomnak, bűnnek,
nem csoda, ha az idegei végleg kimerülnek.
Sárguló fürtjeit sorra hullajtja kiszáradt ölébe,
színtarka kendőt húz kopasz vénasszonyfejére,
és mielőtt újjászületne, meghal még egyszer,
bánatunkat helyettünk is cipelő November.
Hálátlan mellékszerep, mi neked jutott,
valljuk be: Október nem sok szépet hagyott,
s miután learatta a legdicsőbb babérjait,
sietve távozott, számodra haldoklást hagyva itt.
Könnyed annyi hull most reánk, mint tenger,
de ne sírj, nincs veszve minden, November,
tudjuk, mióta Ő vitte helyettünk a keresztet,
hogy a Legerősebbre bízzák a legnehezebbet!
English (US)