Vonta be a tó acélkék tükrét.
Enyhe remegés nyomta el a tükörben
A fehéredő felhők gyenge fényét.
Valahonnan a nádasból
Két hattyú úszott elő büszkén.
Mint márványszobrok siklottak a tó tükrén.
Ha lett volna nézője a jelenetnek,
Talán nem is hitt volna a szemének...
Az egyik hattyú - a tojó - fehér volt,
Ahogy fehér minden hattyú sok ezer éve.
Ám a párja, párját ritkítva,
Fekete volt, mint az éj sötétje...
Ejnye-ejnye, ki űzött ily gonosz viccet
Szegénnyel, hiszen nem ez a természet rendje...
S mégis, a hattyú-lány büszkén
Nézett leendő férjére!
Körbeúszták a tavat,
Béke honolt a vízen és a parti fák alatt.
Nyugodtak voltak egymás mellett és boldogak!
Szerelmük teljes volt,
Nekik egyéb nem is kellett.
Telt-múlt az idő,
A tavaszból forró nyár lett,
A többi hattyú-párnak sok fiókája született...
A hattyú-lány néha elrévedt,
Lélekben olyankor szárnyra kelt...
A szép nyárra hosszú ősz jött,
Megnőttek a hattyú-fiókák is, mire eljött az IDŐ.
A vezér katonásan az élre állt,
Meglebbentette szárnyát,
És a sok fehér szárny,
Ahogy illik, sorba állt.
Csak a furcsa pár maradt a raj végére,
A fekete valahogy nem illett a képbe...
Ám párja hűségesen kitartott mellette.
A hosszú út viszontagságait
Együtt szenvedték el. Tavasszal megismétlődött
A hosszú utazás, csak fordítva.
Leghátul, egy magányos, fekete
Hattyú bukdácsolt, néha a sorból kibukva...
Visszaérkeztek! Mindenki ment a saját tavára,
Csak a fekete maradt magára...
S még azt is meg kellett látnia,
Párja kevélyen úszkál egy fehér hattyú-fiúval.
Nézte, nézte őket,
Azután a fekete hófelhőket,
Melyek északnak vonultak sötéten, félelmetesen.
Aztán felrepült a fekete felhők közé,
A hideg szél elkapta, megdermesztette, majdnem jéggé...
Elgémberedett a hidegtől,
Arcába jégszilánkok vágtak,
Mire messze északon a Nap felragyogott,
Tiszta, kék volt az égbolt.
Közel s távol semmi feketeség, minden, minden fehér volt...
English (US)