Hűvös szél táncot lejt bőröm felületén.
Az égbolt sötét öltönybe öltöztette
szívemet, mely végtelen magányra züllött.
Ismét megláttalak, tekintetem követte
ajkad szép, kecses, harmatos ritmusait.
Vörös volt rajtad, persze, mindig szeretted
a feltűnést, és joggal szegeződnek rád férfitekintetek.
Oly üresnek érzem önmagamat, és mégis,
hogy feltölt a levegő, mikor egy térben
létezem veled, te kedves.
Kedves, ki kedvtelen módon viszonyult,
és végtelen közönyt nyújtott csodálatért.
Számodra mi természetes és apró,
Számomra mennyei világ.
Mit is mondhatnék, sosem tekintettél rám
többként, mint valami satnya és egyszerű senki.
Jaj, én bús, lelki koldus!
Ím, nem vagyok több vágyakozó, gyáva embernél,
ezzé tettél, szánalmassá és gyengévé.
Beletörődtem, mégis féltve őrzött kincsem vagy.
Könnybecsordulva illatod emléke emészt:
az egyetlen pillanat, melyben törődést
jeleztél felém, mely a világgá emelt téged.
Még én magam sem tudtam, mennyire ki vagyok
szolgáltatva neked, hogy lelkem mennyire
vágyakozik egy olyan jellem iránt,
mint amilyen te vagy, mint amit te diktálsz.
Igyunk még egy pohárral, kérlek,
hagyd, hogy ismét kortyolhassak veled,
csak hadd lássam még egyszer, ahogy rám mosolyogsz,
csak még egyszer engedd meg, hogy neked sírjak.
Már maradok, aki akkor voltam.
Egy csalódott kisfiú, kiben minden szétfoszlott.
Egy beteg, gyenge jellem, kiben többé nincs akarat.
Pedig úgy szeretlek, úgy csodállak,
olyan erős vonzalmat érzek irántad,
érzem magamban minden aromád - ó, a te ajkad zamata! -
olyan végtelen köteléket alakított ki
feléd ezen egyetlen gyöngédséged,
mert pont akkor tetted,
amikor a legnagyobbra volt szükségem,
és most mégis a porban heverve megállapítom,
hogy egyedül felállni számomra képtelenség.
De jelenléted üresség, lényegtelen hidegség.
Csak mély sóhaj maradtál számomra,
és életem minden sóhajában ott lebegsz te.
És hull a hó. Csaknem függőlegesen esik.
Az utcák üresek, minden zárva tart.
Valami szép meghittség, melegség zajlik
az otthonokban: csak én vagyok kizárva.
English (US)