hibát mesélnek, s mint rothadó
megbánás kebeleznek be mindent,
hogy elnyom a keserves nyugtató.
A jövő aranyló fonalát nyakunk
köré tekerik mély hallgatásban,
s körmünk sem kapar már durván,
csak fekszünk elmesélt altatásban.
Mibe lehetne tíz körömmel kapaszkodni,
ha álmokat fertőz a durva valóság,
s minden rózsaszín foltba fekete kerül,
minden kedves szó feléd egy új adósság?
Kiért lehetne térdre esni zokogva, csöndesen,
hogy lemossa a szépre festett, hamis maszkokat?
Talán minden könnycsepp gyémántos kincs,
melyben üzenetet hordoznak igaz halottak.
Hideg futkos minden háton a félelemtől,
rettegnek az egyetlen biztos jövő hangjától,
s nyugtató hazugságok takarják be őket,
mint amikor a sok Kétszínű mesél magáról.
Ha felelniük kellene, mélyen hallgatnak,
de kérdés nélkül mégis ezeregy válasz felcsendül,
s fagyoskodva saját tüzük felett vágyódnak máshová,
miközben a törött gyufát hajítják el egyedül.
Keresnek mindenütt, mindenért,
elmozdulnak, de újra csupán egy helyben topognak,
s számukra győzedelmes haladás,
ha maguk mellé tekintve más csontok is ropognak.
Csupán hátra és előre nézegetnek,
nem látják, közben hány virágot taposnak.
S a holnap tegnapja gyengén suttog,
mert benne édes melódiák halottak.
Benne éjszakák nappalokat festenek,
s aranyló szájak beszélnek keveset,
minden kéz egy másik fontosat elenged,
mert a szavak már nem daloltak eleget.
Hol ének szólt, most csend honol,
keserű dúdolás próbálkozik.
Most beszélnek, hol hallgatnak majd,
könny hull, a szeretet ábrándozik.
English (US)