évek óta nem volt már napfény,
szél-hozta hóvihartól az orrunkig se láttunk,
s házunk messze volt, kilométerekkel arrébb.
Oly régóta jöttünk ezen az úton,
már azt se tudtuk, hová tartunk,
még csak alig túl a húszon,
de annál több volt a harcunk.
Időközben lelkem egyre csak távolodott,
inkább visszaadtam a Teremtőnek,
dühtől és szomorúságtól volt átitatott,
immár nélküle nézek szembe a jövendővel.
Lelketlenül, rezzenéstelen arccal,
eltévedve vándorlom az élet ösvényén,
s majd, ha eljön a hajnal,
egyedül fekszem le sötétjén.
A holt időnek halk szavát
s lelkem eltévedt sikolyát
a másvilág rideg küszöbén
az elkövetett bűnlajstromért,
szüntelenül szólongató hangját,
az őrült s fájdalmas vigyorát
a pokol tüzében fürödvén
lélekharangnak hallom én.
English (US)