Hamu és gyémánt – így mentették ki a tűzből az Uvaterv fotóarchívumát

Pernye, korom, víz – első látásra mintha csak ez lett volna a tejesládában, amit azon a szürke, tíz évvel ezelőtti délelőttön a Dombóvári úton a kezünkbe nyomtak. Nem úgy nézett ki, hogy ebből bármi menthetőt ki lehet bányászni, de ha egyszer ez a feladat, hát mindenképp meg kell próbálni.

A jelenlévő csaknem száz ember nagyjából ismerte egymást: arcról-névről kevésbé, de internetes nickekről annál jobban. Hisz lassan öt éve mind azon dolgoztak a szabadidejükben, hogy „megfejtsék”, adatolják a Fortepan képeit. Így, amikor arról értesültek, hogy 2015. március 12-én, egy csütörtöki napon leégett az Uvaterv dokumentumraktára, benne a páratlan fotógyűjtemény, és legfeljebb órák vannak még arra, hogy mentsék, ami menthető, sutba dobták a szombat délelőtti ejtőzést, és haladéktalanul rohantak Újbudára.

Tamási Miklós / Fortepan A fotóarchívum röviddel a tűz előtt.

Tamási Miklós / Fortepan A fotóarchívum röviddel a tűz előtt.

Azon a szombat estén szokatlanul kevés megfejtés született a fortepanozók társalgójaként szolgáló indexes fórumon. Az önkéntesek a kád fölé görnyedtek, óvatosan lefejtették a filmkockákról a megperzselődött papírborítást, aztán leöblítették a negatívokat és szépen kiakasztották őket száradni. Száz fürdőszoba bűzlött a hideg koromtól, száz Fortepan-rajongó leste rémülten, megsérült-e a kép, vagy végül sikerült rajtatartani az emulziót a celluloidon.

Tamási Miklós / Fortepan Egy adag megégett negatív.

Az utakat, hidakat, vasúti objektumokat tervező állami vállalat 1949-es megalapításától a rendszerváltás után bekövetkezett privatizációig dokumentáltatta a munkáit a cég alkalmazásában álló fotósokkal. A szakemberek képzettek voltak, a használt technika minőségi, így a fotóanyag is páratlanul jó lett: az új Erzsébet híd építésétől a kettes metróig, az Úttörővasúttól a balatoni országút mellett álló benzinkutakig mindent megörökítettek, ahogy az építményekkel együtt nem mellesleg a városképeket és a szocialista mindennapokat is.

Kovács József / Fortepan

Mácsai János / Fortepan

Kertész Farkas Csaba / Fortepan

Cserkuti György / Fortepan

Az állami tervező vállalat feloszlásakor, ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, viszonylag gyorsan lett új gazdája a megrendelői körnek és az ingatlanvagyonnak is – de a fotókincsről mintha mindenki megfeledkezett volna. A kockánként savmentes papírba csomagolt, téma szerint borítékolt, megszámozott felvételekkel teli dobozok évtizedekre bekerültek egy szuterénbe.

Kétségtelen, hogy 2006-ig az sem jutott senkinek eszébe, hogy egy helyre – történetesen a volt lágymányosi dohánygyárba – gyűjtse a hajdani állami vállalatok terveinek „kötelespéldányait” és az egyéb pótolhatatlan dokumentumokat. De, ami ide nem került be, annak tényleg csak a jószerencsén múlt a sorsa. Hiszen csak alig néhány nappal azután, hogy a Fortepan alapítója hosszas győzködés után végre meg tudott állapodni az Uvaterv-fotók tulajdonosával az anyag digitalizálásáról, a szuterén egy elektromos kapcsoló hibája miatt kigyulladt, és a tűzben, majd az oltás során a fotók mintegy kétharmada megsemmisült. Ma már csak a visszavonhatatlan pusztulás, a költőien megolvadt képkockák és a puszta hiány beszélik el a történetet, hogy mi mindent lehetett volna jobban, okosabban csinálni.

UVATERV / Fortepan A keszthelyi Szigetfürdő 1958-ban.

Persze hatalmas közhely, hogy lényegében minden régi fotó, amelyet ma kézbe vehetünk, valami különös szerencsének köszönheti a fennmaradását. A tűz és a víz mellett háború, menekülés, helyhiány és a történelmi, a családi emlékezet megbicsaklása is pusztította a sérülékeny emlékeket. (Elvégre nem lehet minden lomtalanítási szemétkupac mellé egy Fortepan-alapítót állítani.)

UVATERV / Fortepan A metróépítés területe a budapesti Kossuth Lajos téren 1951-ben, háttérben a Kossuth híd.

UVATERV / Fortepan A győri vasútállomás építkezése 1955-ben.

Hogy mi minden mehetett már veszendőbe, azt jól illusztrálja az az eset, amikor a kilencvenes évek közepén valaki felhívta a pedagógiai múzeumot, hogy menjenek gyorsan a Fazekas gimnáziumhoz, mert derék kőművesek talicskával hordják az üvegdiákat a sittel teli konténerekbe. Mint kiderült, a felújítás közben egy rejtett pincebeli kamrából az ötvenes években begyűjtött szemléltető eszközök kerültek elő, köztük sok ezer, sosem látott üvegdia, amelyeket az Uránia Magyar Tudományos Egyesület előadásain vetítettek a nagyérdeműnek a XX. század legelején. A muzeológusok a még érintetlen dobozokat azonnal bevitték a múzeumba, majd úgy tíz évre rá belefogtak a már akkor is több évtizedesre nyúlónak sejtett digitalizálásba.

UVATERV / Fortepan Benzinkút a balatoni műúton 1965-ben.

UVATERV / Fortepan Az M7-es autópálya Székesfehérvár–Balatonaliga közötti szakaszának átadási ünnepsége 1975. július 3-án.

De bármilyen furcsa is, a sajtófotók sem jártak nagyobb szerencsével. A legtöbb újság archívuma a rendszerváltáskor kézen-közön elveszett, és az még a lehető legjobb olvasat, hogy a fotósok szép csendben hazamentették a saját munkáikat. Az ezredfordulóra a töredékesen fennmaradt Népszava archívum mellett mindössze két, csaknem teljesnek mondható fotógyűjtemény maradt talpon: az MTI-é és a Népszabadságé.

UVATERV / Fortepan Az 1119. számú út a Bika-réti szőlőknél, Héreg közelében 1951-ben.

Az MTI a jogelőd és az államosított magánstúdiók anyagával együtt 12 millió képkockát őriz, és viszonylag korán, már 2002-ben megszületett az átfogó koncepció az anyag digitalizálására. Nem meglepő módon egy csőtörés kapcsolta be a vészcsengőt a nemzeti hírügynökség akkori vezetőinek fejében: látva a kézzel fogható veszélyt, az archívumot a naphegyi bázis hajdani bunkerébe költöztették, a robbanásveszélyes cellulóznitrát filmeket pedig egy tűzbiztos, hűtött raktárban helyezték el.

UVATERV / Fortepan A lerombolt Széchenyi Lánchíd újjáépítése 1949-ben, háttérben a romos Királyi Palota (később Budavári Palota).

UVATERV / Fortepan Az épülő Erzsébet híd a Gellérthegyről nézve 1963-ban.

Már az első „mélyfúrások” igazolták ugyanakkor, hogy a negatív tekercsek ezernyi titkot rejtenek. A hírügynökség hosszú évtizedek óta a válogatott papírkép anyagból dolgozott ugyanis, ezek a minden szempontból megfelelőnek minősített fotók azonban csak egy szűk merítést jelentenek a lényegében soha senki által nem látott sok millió kockához képest. Ráadásul a fotókhoz a kor szokása szerint csak szűkszavú, gyakran propagandisztikus leírást mellékeltek, tehát sok esetben valódi történeti feltárásra van szükség az azonosítás során.

UVATERV / Fortepan A Széll Kálmán (Moszkva) tér 1973-ban, középen a metróállomás csarnoka.

Hasonló helyzettel szembesültek a Népszabadság munkatársai is, amikor Rédei Ferenc 2006-ban nekifogott rendezni, digitalizálni a lap fotóarchívumát. Dátum, készítő, tárgyszó – ennyi volt a tasakokat kísérő spirálfüzetben, a fémszekrényekben sorakozó tasakokban pedig több tízezer olyan kép, amit akkor sem látott senki, ha véletlenül közölte a lap. Hiszen a hatvanas-hetvenes évek nyomdatechnikája csak elmosódott, szürke pacákat tudott sok százezres példányszámban kinyomtatni.

UVATERV / Fortepan A nagyjátszó a Dési Huber utca és a Csengettyű utca között a József Attila lakótelepen 1968-ban.

A Népszabadság példája azonban sajnos azt is igazolja, hogyha megmaradt valami, az sem feltétlenül garancia arra, hogy a közös örökség része lehet. A lap rajtaütésszerű bezárásakor a munkatársak szerették volna elérni, hogy a fotóarchívum a Magyar Nemzeti Múzeumba kerüljön, ahol az 1963 előtti anyagot is őrzik. Az Országos Széchényi Könyvtár azonban, amelyre akkor éppen „rászakadt” 10 milliárd, digitalizálásra költhető forint, magának követelte az egész archívumot.

Aztán annak papíralapú részét hamarosan selejtezték, és a fotók sem kerültek semmilyen formában a nyilvánosság elé, sőt, feltárásuk, adatolásuk sem kezdődött meg mindmáig. (Más kérdés, hogy a Nemzeti Múzeum sem digitalizált többet egy-két százaléknál a nála lévő anyagból.)

Amiben nemcsak az a fájdalmas, hogy azok a fotók, amelyekből egy évtizeden át heti rendszerességgel publikálták a lap szerzői a Képmentő című sorozatot, színes magyarázatokkal, felkutatott adatokkal kísérve a képeket, mára teljesen láthatatlanná váltak. Hanem rendkívül aggasztó az archívum digitális részének sorsa is.

UVATERV / Fortepan A főposta Hughes-terme, az V. kerületi Petőfi Sándor utca 15–17.-ben 1951-ben.

A film normális körülmények között évtizedeket kibír, ezt már tudjuk. De amikor a Népszabadságnál 2002 májusában végképp megszűnt az analóg fényképezés, és a laborban leengedték a hívófolyadékot, hamar kiderült, hogy a szép új digitális világnak is megvannak a maga hátulütői. Először is átalakult a fényképezés filozófiája és technológiája, sok fotós afféle sorozatvetőként működik, nem hagy időt a megfigyelésre, sőt, a gondolkodásra sem. Sokkal több kép keletkezik tehát, mint régen, ami szinte kezelhetetlenné teszi az archívumokat. De ugyanígy pár év alatt az is kiderült, hogy a digitális hordozók élettartama rendkívül korlátozott, a dvd-k például egyszerűen „kisimultak”, ami adatvesztéshez és folyamatos kísérletezéshez, winchesterek bevetéséhez, szerverépítéshez, ide-oda mentegetéshez vezetett. És csak találgatni lehet, milyen állapotban van ma, csaknem egy évtized elteltével a népszabadságos anyag…

UVATERV / Fortepan A Ferihegyi (ma Liszt Ferenc) repülőtér tranzit várója 1959-ben.

A mai muzeológiában talán a kisebb gondot jelenti az, hogy a digitális korszakban mi tekinthető fotográfiai műtárgynak, el lehet-e vagy éppen el kell-e tenni dvd-ket, ha a rajtuk lévő képek unikális információt hordoznak, NFT-t kell gyűjteni vagy ragaszkodni kell az egyedi, a fotós által autorizált papírnyomathoz. Az ilyesmit idővel megoldja az élet. De sokkal nagyobb baj, hogy az eleve ezer részre szabdalt, sokszor illogikusan szétszakított, csak töredékeiben feldolgozott fotóörökség még digitális formában sem találkozik sehol, hogy hozzáférhetőbb, átláthatóbb, használhatóbb legyen.

UVATERV / Fortepan A metró és a gödöllői HÉV Hungária körúti közös végállomásának építése a Kerepesi úton 1950-ben.

1997-ben az akkori kormány egy önálló intézményt szeretett volna létrehozni a digitalizált és digitálisan keletkező kulturális kincsek számára: ez lett volna a Neumann Ház a budavári Szent György téren, a Honvéd Főparancsnokság helyén. Egy évtizeddel később – Szarka Klára a Fotóművészetben megjelent cikkének tanúsága szerint – a muzeológus szakemberek már azt illetően is szkeptikusak voltak, létrejön-e valaha az az egységes digitális archívum, amelyhez minden intézmény hozzátesz, és amelyben mindenki megtalálja azt, ami őt érdekli. Mert ezt a munkát nem pusztán az állandó és egyre súlyosabb pénzhiány hátráltatja, hanem a többféle indítékból táplálkozó intézményi önzés is. Hogy a szkepszis nem volt alaptalan, azt jól mutatja a 2011-ben útjára indított, ugyancsak hamvába holt MaNDA sorsa is.

Intézményt alapítani a tapasztalatok szerint könnyebb ugyanis, mint fenntartani. Már 2005-ben kialakított a Magyar Bálint vezette oktatási tárca egy Családfa-emlékezet nevű felületet, ahová a diákok személyes fotóit, történeteit várták. Ezen a címen azonban ugyanúgy nem látható ma a tartalom, mint a 2020-ban az innovációs tárca segítségével létrehozott Kézai Simon program oldalán, így nem pusztán az erre fordított közpénzmilliók vesztek el, hanem a feltöltött dokumentumok is. És csak remélhetjük, hogy a Néprajzi Múzeum által elindított Jelenarchívum, amely az 1990 után keletkezett képeket gyűjti egyelőre válogatás nélkül, végül megtalálja a feladatát és ideális működési módját, és nem pusztán valamiféle magára hagyott zárvány lesz az internet végtelenségében.

UVATERV / Fortepan Élelmiszerbolt a tihanyi révnél 1961-ben.

Mindeközben a nap minden percében milliószámra keletkeznek a digitális fényképek, jobbára a telefonokon, és milliószámra vesznek is el, az információtartalmukkal együtt. Gondoljunk csak bele: megszűnik egy olyan tárhely, mint az Indafotó, és eltűnik 13 millió kép. A legtöbbjükért persze bizonyára nem is kár – legyinthetünk. A digitális képóceánban a válogatás is elengedhetetlenné vált már régen. De hogy a probléma technikai része is valós, azt jól mutatja az a dilemma, amellyel még 2000-ben szembesültek a rákospalotai Csokonai Művelődési Ház szakemberei, amikor egy időkapszulában készültek üzenetet küldeni a száz évvel későbbi utódoknak.

UVATERV / Fortepan Motel a keszthelyi Csík Ferenc sétányon 1973-ban.

Temérdek fényképet digitalizáltak, amelyeket cd-re írtak, és úgy ásták el a városrész főterén. Igen ám, de lesz-e valaki 2100-ban, aki tud cd-t olvasni? És ha lesz is ilyen vállalkozó szellemű, olvasható lesz-e a cd-n az adat? Már most is tudjuk, hogy szinte biztosan nem. Akkor egyszerűbb lenne húszévenként feltörni a díszburkolatot, majd az aktuálisan legmegbízhatóbbnak ítélt hordozón visszatemetni a jövőnek címzett fényképeket? Vagy nyomtassuk ki az internetet, és a fejlesztés irányát megfordítva, a digitálisból csináljunk megint analógot, mert az még mindig időtállóbb?

Írta: N. Kósa Judit | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/uvaterv10

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

The post Hamu és gyémánt – így mentették ki a tűzből az Uvaterv fotóarchívumát first appeared on 24.hu.