magamra hagyva a sötétben,
sosem láttam a valóságot,
mindig hittem a hazugságot.
Bármikor, ha rád tekintettem,
egy gyűlölt poklot teremtettem.
Homályba rejtetted a valót,
és bezártad az összes ajtót.
Így vezettél végig utamon,
nem akadt soha, mi nyugtasson.
Kerestem folyvást menedékem,
hová nem követ gyengeségem.
Kérdéseimre hol a válasz,
mi életemben lehet támasz?
Ott várt rám egy erdei padon,
és nem hagyja, hogy bármi ártson.
Most ikerlángom fénye vezet,
begyógyít egyszer minden sebet.
Mutatja igaz tükörképem,
újrafestem az önarcképem.
Többé már nem tőled kérdezem,
mi értelme nekem léteznem.
Azt, ki vagyok, nem neked hiszem,
új tükröm régi elé teszem.
English (US)