mikor egymást öleltük,
szabályt nem követtünk,
csak éltünk s nevettünk.
Nem érdekelt minket a holnap,
csak az az egyetlen perc,
csak az egyetlen állomás,
ahol elhangzott minden vallomás.
Szemünk ragyogása volt a nap,
ledöntött minden falat,
mit a fájdalom épített
s belőle újat készített.
Most új hajnal ébredt,
új színnel töltötte új remény,
felemelő, mihez nem kell erő,
mert minden érzés felemelő.
Új világ épül,
mitől lelkünk megszépül.
Ne menj el, ne hagyj el,
nélküled csak fél ember vagyok,
a másik felem lettél,
éreztem, mikor átöleltél.
Ne menj el, maradj még,
kezdet legyen, ne a vég!
Soha ne érjen véget a táncunk,
melyet a boldogság színpadán járunk!
Én itt leszek és figyelem
a sors adta jeleket.
Itt leszek, és átérzem,
amit eddig sohasem.
Már nem érdekel a világ,
csak átélem, amit kínál.
A felém megnyitott ajtót nézem,
belépve rajra érzem, hogy élek.
S végre valóban látom,
hogy létezik még csoda a világon.
English (US)