hangod szirmokon ringott,
simogató kezedről dúdolt
fejem felett a lomb,
illatodat hozta a szél
a konyha ablakából,
a málló vakolat, mint idő,
pergett, a földre hullt,
és betemette emlékedet.
A mákvirágok hersegve
silbakoltak a járda mellett,
lépteidet őrzi még a beton,
kecses árnyék suhant hátra,
egy macska volt valamikor,
fehér és riadt, mint te magad
a kórházi ágyon a csend
előtti pillanatban.
A kertedben a nyár
madár szárnyára ült,
puha lebbenéssel égre szállt,
s vele fényed
csillagokba költözött.
English (US)