Ilyen mocskos volt az élet New Yorkban

A lakás előtere tágas, modern nappaliba vezetett, ahonnan kilátás nyílt északra és keletre. A helyiség közepét süllyesztett beszélgetőrész uralta, a sötét diófából készült alacsony dohányzóasztalt zöld műanyag ülőgarnitúra vette körül. A többi bútort – az étkezőszettet, a dönthető fotelt, az iker ívlámpát – króm, bőr, szőrme és műanyag fúziója alkotta. Végkiárusítás a Barbarellában. Volt egy időszak ’67 őszén, amikor Carney is megpróbált eladni ilyen hideg európai darabokat a boltban: bukta. A vevői úgy néztek rá, mintha fekete mágiát gyakorolna.A tőle vett faliszobor az alacsony árfekvése ellenére tökéletesen passzolt mindenhez.

– Nagyon örülök, hogy felkeresett – mondta Green. Mosolya egyszerre volt begyakorolt és őszinte. Fehér Nehru-zakót és lila-rózsaszín kockás inget viselt. A hifiből pszichedelikus prüntyögés hallatszott, amiben dominált a szitár.

Carney megszemlélte a kilátást, amíg Green hozott neki egy kólát. Pár hónapja a lakásból még látni lehetett a Randall-szigetet és az Astoriát, de immár mindenfelé toronyházakat emeltek, a félkész csontvázszinteken építőfények világítottak. Az a lassításban zajló verseny.

– Queens, Bronx – mondta Green. – Tudja, mit nem lát? Brooklynt. A hátunk mögött van. – Észbe kapott. – Lássuk, mit hozott nekem.

Leültek az étkezőasztalhoz. Amikor belenézett az aktatáskába, Green azt mondta:

– Hová lett a modorom? – Azzal hozott egy nagy, fekete filcalátétet a króm tálalószekrényből. – Szabad? – Ájtatos óvatossággal terítette ki az ékszereket. Valamikor kesztyű került a kezére.
Carney hagyta dolgozni, visszament az ablakhoz. Fejben már katalogizálta a tételeket, semmi nem tűnhetett el a háta mögött. Azok a toronyházak… mintha azért halmozták volna egymásra az emeleteket, hogy meneküljenek az utca őrületétől. Mintha a távolság biztonságot jelentene. Múlt héten a városháza közzétette az új bűnügyi statisztikát, és a lapoknak volt min csámcsogni: Bűntanya, gyilkos sokk, rohadt alma. Az elmúlt tíz évben az emberölések száma megnégyszereződött, a nemi erőszak, autólopás és betörés történelmi csúcsot döntött, nem lehetett egy sarkot menni anélkül, hogy késsel felszerelkezett rablók ne rontsanak az emberre, és így tovább. A statisztikát pontokba szedték, olcsó tintával nyomták, ami megfogta az ember ujját, akár a vér.

A 125. utcában nem volt szükség rá, hogy a lapok hozzák meg a hírt, de most már talán a 96. utca alatt is kezdik felfogni. Egyes fehérek kifelé menekültek, Long Islandre meg a kertvárosi konstellációkba, mások pedig felfelé, sok-sok emelet magasra. A föld előbb-utóbb elfogy, de az ég aligha.

– Visszatért a szakmába? – érdeklődött Green.

A döntése: csodálatos holmi.

– Egyszeri alkalom – felelte Carney.

– Fenséges, ahogy már mondtam. Marjorie Baxter? De csak egy hét telt el, túl nagy még a vihar, passzolnom kell. – Lehúzta a kesztyűt. – De ha bármi más az útjába akad, tényleg bármi, szeretném, ha én láthatnám elsőnek.

– Hogy érti, hogy egy hét?

Green felvonta a szemöldökét. Furcsállta, hogy Carney nem ismeri a szajré eredetét, vagy úgy tesz. Green kinyitotta a bárszekrényt – fekete Maison Jansen-utánzat krómeresztékekkel –, majd kulccsal egy belső rekeszt. Kivett egy mappát.

A rendőrségi hirdetmények formátumát megváltoztatták, amióta Carney hátralépett a dolgoktól. Manapság mutatósabb volt. Az előző héten a Harmadik sugárúton lévő J. M. Benson ékszerbolt elleni fegyveres rablás leltára megegyezett Carney mentális leltárával, amit Munson cuccáról készített. Négy fekete férfit kerestek, 20-30 év között, átlagos testmagasság. A biztosítás miatti inflációt figyelembe véve Carney eltrafálta a kövek becsült értékét.

Green megismételte, hogy Carney hívja fel, ha legközelebb partnert keres, de a Benson-szajréról szó sem lehet.

– Azt beszélik, a Fekete Felszabadítási Hadsereg műve. Pár hónapja bankokat rámolnak ki. Betöréseket csinálnak. Emiatt meg a lelőtt rendőrök miatt túl veszélyes az áru.

Hát persze. Fekete huligánok nem támadnak meg East Side-i ékszerboltokat fényes nappal. Csak eszement radikálisok és buggyant forradalmárok művelnek ilyen baromságot. Green talán hátat fordított szűkebben vett szülőhelyének, de a brooklyni szikra éledt fel benne attól, ahogy azt mondta, „bankokat rámolnak ki”.

– Moskowitz azt mondta – tette hozzá –, vele amiatt szakította meg az üzleti kapcsolatot, amit ő úgy nevezett: „túlságosan látható portéka”. Elnézést, hogy hasonló helyzetbe kerültünk.

– Felnyomott engem.

– Az nem túl kollegiális – mondta Green érezhető undorral. – Megkérdeztem tőle, ki volt a legbecsületesebb, akivel eddig dolgozott, és magát mondta.

– Na persze.

– Tavaly meghalt. Egyszerűen összeesett a nappalijában.

– Gyorsnak hangzik.

– Moskowitz kiszolgáltatta Carney-t azoknak, akik megölték az unokatestvérét. Carney néha elképzelte a bosszú mikéntjét, de amikor visszavonult, elengedte a dolgot. Vagy teljesen feladod ezt az életet, vagy egyáltalán nem.

Összepakolta a köveket.

*

Az utcára leérve sétált pár sarkot, csak utána szállt taxiba. A városban olyan ritka volt az efféle balzsamos júniusi éjszaka, még a nyár heve előtt, mint a becsületes polgármester vagy az olyan játszótér, ami mentes a kába drogosoktól és törött üvegektől.

Ha Munson kénytelen ma éjjel kifizetni a bukiját, akkor nem a Benson-szajréból fogja. Az FFH… nem csoda, hogy a nyomozó tiszta ideg. Vajon Munson bízta meg őket a melóval? Carney kinézte belőle, hogy képes rendőrgyilkosokkal is dolgozni, ha pénzt szagol. De így, hogy az összes zsaru őket keresi New York mind az öt kerületében? Sanszosabb, hogy lenyúlta tőlük. Talán meg is ölte őket. Manapság nem lehetett tudni, mire képes a fehér ember.

Amit Carney eddig megtudott erről a kulimászról, az is éppen elég veszélyes volt. Ez az ő megállója, itt kiszáll. Visszamegy a 157. utcába, visszaadja Munsonnak a gyémántjait, lezártnak tekinti az ügyet. A 83.-on nyugatnak indult, egy fülkénél megállt és szólt a gyerekeknek, hogy tízre ér haza.

Holnap Elizabeth is megjön, és ő maga mögött tudja ezt a korábbi szakmájába tett, rövid kiruccanást. Elizabeth tizenkét napja ment el. Áprilisban egyik éjjel a kanapén fekve nézték a híreket, és egyszer csak megszólalt: „Nem fura, hogy olyan helyekre küldöm az embereket, ahol én nem is jártam?”

Elizabeth a világ minden részére utaztatta az embereket, de ő maga ritkán lépte át a városhatárt. A család San Juanba és a Montego-öbölbe járt nyaralni, de ennyi. Az utazási ügynökség lényegében az övé lett, amióta az alapító Dale Baker nem foglalkozott napi ügyekkel. Elizabeth megváltoztatta a Fekete Csillag nevet, mert úgy gondolta, a nacionalista csengése elriaszthatja a konzervatívabb ügyfeleket. A Seneca Travel & Tour jól ment, és egyre több felelősség hárult rá, ezért Elizabeth továbbra is kihagyta a szakmai összejöveteleket és konferenciákat, sosem tette be a lábát az Atlantában, Los Angelesben és Chicagóban található fiókirodákba. Amikor Carney győzködte, hogy gondolja át mégis valamelyik meghívást, csak a fejét rázta.

– Ismersz – mondta.

Részben mert nem akart nőként, fekete nőként egyedül utazni. Az ügyfeleinek biztonságos, vendégszerető utazásokat szervezett akkor is, ha neki nem tetszett némelyik úti cél.

– Engem egymillió dollárért sem rángatnának el Birminghambe, a tahó barmok közé. – Részben meg azért, mert nem akarta magára hagyni Mayt és Johnt, főleg kisebb korukban.

Aztán meghalt az anyja, Alma. Elizabethnek hiányzott. Carney–nak nem. Házasságuk nagy részében Alma folyton akadékoskodott, ócsárolta Carney-t, hogy semmirekellő, lenézte a boltját, a beszédét, a Carney család színes történetét. Alma megtestesítette a Törekvő sor hagyományos értékeit: illendőség, feddhetetlenség és előkelőség. A veje egyiket sem. Alexander Oakes, a remek fiatalember, aki Elizabethtel együtt nőtt fel, és most a városházán dolgozott, ő lenne méltó párja a lányának.

Valamelyik magazinban Carney olvasott egy cikket az ember átlagos élethosszáról, és úgy vélte, túléli az anyósáék rosszallását. Aztán Elizabeth szülei egy anyagi csapás miatt rákényszerültek, hogy eladják a házukat, ahol Elizabeth felnőtt. Carney pár évvel később költözött a Törekvő sorra. Almának világos volt: veje, ez a közönséges utcagyerek nem elégszik meg azzal, hogy elrabolta a lányát, hanem áttért a nagybani tolvajlásra, és ellopta az egész környéket.

Ahányszor átjött hozzájuk, Alma mindig újra átélte ennek a lopásnak a traumáját. „Olyan sokat változott a környék”, zsémbelt, ahogy felakasztotta öregedő szőrmekabátját, aminek elhasználódott a szegélye, és hullott a szőre. Ez a négy házsor valaha méltóságteljes oázis volt, Harlem forgandó szerencséjétől védetten állt. Most a szomszédság hanyatlása végül mégis áthatolt a sugárúton. A fiatal nemzedék három-négy lakásra osztotta fel a házat, ahol felcseperedtek, mohó háziurak szabdaltak fel pazar rezidenciákat egyszobás szállásokra piásoknak és csavargóknak. Ha az ember átkelt a Hetedik sugárút másik oldalára, „drogházak” közé ért, ahogy Alma nevezte, amiket kiégett bérházak öveztek, és a sarkokon heroindílerek ácsorogtak. Egyik szenteste egy retikültolvaj fellökte, és eltört a csípője. „Manapság rá se ismerek.”

Alma szívrohama után Elizabeth gyászba burkolózott. Carney nem tudta, hogyan vigasztalja meg. Azért megpróbálta. Ő fiatalon elvesztette az anyját, akkor még nem tudta, hogyan kell rendesen elbúcsúzni. Amikor pedig az apja elment, az áldás volt; újfajta szabadságot tapasztalt meg, a szimptómák alábbhagytak. Csak megfigyelni tudta a felesége gyászának számára idegen folyamatát.
Elizabeth belevetette magát a munkába, kimerülten tért haza, aztán csendes nyomorúságban tespedt a szalonban a kanapén, amíg el nem szundikált. A középkorúságba lépve tehetséges káromkodó lett belőle, de most már szitkozódni sem maradt energiája. Más tekintetben viszont egyáltalán nem fogta vissza magát. May és John határozottnak, de türelmesnek ismerték; az újdonsült lobbanékonysága megijesztette őket. Anya és lánya állandóan összerúgták a port, főleg, amikor megláttak valamit magukból a másikban, és kényszert éreztek arra, hogy eltiporják.
Ezen a tavaszon Elizabeth vetette fel az utazást. Munkaügyben. Az útvonal: a Miamiban nyíló új hotelek felmérése, aztán rövid megálló Houstonban és Chicagóban, hogy megismerkedjen az ST&T dolgozóival, végezetül pedig haza a Lake Shore Limited vonattal, vagy ahogyan az Amtrak éppen nevezi. Több tízezer embernek foglalt már jegyet ezekre a hosszú vonatutakra, de ő maga még sosem próbálta.

– Kaland lesz – mondta.

Carney kíváncsi volt, hogy az utazás túllendíti-e a szomorúságon. Tizenkét nap, távol otthonról. Ő sem volt nagy utazó, öt napnál többet még nem töltött távol New Yorktól. Most, hogy megállt körülnézni, még a 83. és a Harmadik sarkát is idegen országnak látta. A kirakatok kevésbé zsúfoltak, az elrendezés alázatosabb, mintha kímélni akarnák az úri érzékeket. A virágárus, a papírbolt, a ruhatisztító felirata elegáns és magabiztos. Tudod, hogy ha belépsz, nem vesznek félvállról. Mintha a táblafestők szegregálták volna a szép betűket. A saját üzletének táblájára is ráfért a felújítás. Megjegyezte magában.

Nyár eleje volt, a beton és az aszfalt még nem sugározta vissza egész éjjel az elraktározott hőt. A szellő kellemes illatot hozott, nem szemét vagy szennyvíz szagát. Tanultabb ember beazonosította volna a növényt, de Carney-tól csak annyi telt, hogy „valami fa illata”, azoké a járdaszélre szórványosan ültetett növényeké, amik kitartottak, küzdöttek. Évek óta nem járt az East Side-nak ezen a részén. Ha nincs nála lopott ékszerekkel teli aktatáska, hazasétál. Nem: túl sok durva rész van addig. Azért kellemes gondolat, hogy a város valaha elég biztonságos volt ahhoz, hogy az ember arra sétáljon, amerre akar.

Odafent Harlemben Carney-nak volt egy bevett játéka: Van idebent árum? Ilyenkor fejben feltérképezte, hogy az általa árult különféle bútormodellek mennyire terjedtek el Harlemben. X darab eladva Y vásárlónak Z év alatt, beleszámítva különféle időbeni változókat: újlakás-építés, a népesség áramlása, a bútorcsere gyakorisága. A fejében élő térkép, akár egy krimiben, telis-tele volt pirosfejű gombostűkkel, amelyek csoportokat, ritka helyeket, üres helyeket határoltak körül. Hol a legdélebbi piros gombostű, a birodalma pereme? A 94. utcában? És keleti irányban milyen messze lehet? Hol húzódik a láthatatlan sorompó, ami elválasztja az ő városát a fehér várostól?

Az első ütést a fejére kapta, megcsuklott a lába. A másodikat a veséjére, ettől előrezuhant, neki egy parkoló furgon oldalának. Sullivan bútorjavítás és újrakárpitozás. A sárhányó belül rozsdásodott… ahogy gyors pillantást vetett rá, olyannak tűnt, mint az egérrágta keksz. A férfi felhúzta Carney-t, és nekilökte a kék furgonnak. Carney körülnézett segítségért – sehol senki a 83.-on –, aztán a támadója arcába. Nem ismerte fel, csak amikor az megszólalt:

– Azt hittem, elvesztettelek.

Carney úgy emlékezett, hogy Munson akkor kezdett el Buck Webb-bel dolgozni, amikor az erkölcsrendészetről áthelyezték Harlembe. Munson nyájassággal tompította a hatalmi egyenlőtlenséget a fehér zsaruk és azok között, akik szolgálatában fizették őket. Buck Webb nem látott hasznot abban, hogy engedjen. Régivonalas harlemi zsaru volt, bikanyakú, tagbaszakadt. Aki feketeként Harlemben nő fel, abban az évek során kialakul egy kép a fehér zsarukról. Buck Webb megfelelt a fekete fiúk nemzedékei által formált képnek. Az idők változnak. A Buck Webb-félék nem.

Carney néha látta a két rendőrt együtt – egy testvért zaklattak az utca túlsó felén, ráhajoltak egy motorháztetőre –, de rendes bemutatásra a Nightbirdsben került sor egyik éjjel. A zsaruk éppen eltángáltak egy stricit a bár végében, szégyenszemre bevert ormánnyal hagyták ott. Webb természetes színe fehér volt, akár a hal hasa, ami teljesen skarlátvörös lett, amikor feldühödött, akár egy gyík a Wild Kingdom természetfilmben. Ahogy az ajtó felé tartottak, skarlátvörös volt, kipirult az erőszaktól. Munson megállt köszönni Carney-nak, és bemutatta a társát. Köszönni, úgymint „Viszlát holnap”, ez lévén a Borítéknap előestéje.

– Carney? – visszhangozta Buck Webb. – Michael Carney fia?

Carney csak pislogott.

Webb röhögött.

– Munson, annyiszor lekapcsoltam azt a mandrót, hogy már forgóajtó kellett. Ezzel mi van?

Munson akkor Carney vállára tette a kezét, hogy maradjon nyugton. Mióta a világ világ, fekete sosem ütött meg fehér zsarut a Nightbirdsben, de a mozdulat fontos volt.

– Becsületes állampolgár – mondta. – Menjünk. – Közömbösen nézett Carney-ra, ami ebben a helyzetben együttérzésnek felelt meg.

– Azt hiszem, Nagy Mike-nak hívták – mondta Webb. Az ajtó felé fordult. – Pedig nem is volt olyan nagy.

Ennyi volt. Carney ritkán látta Webbet. Amikor Munson a partnerével volt, azt jelentette, hogy dolgozik, ténylegesen rendőrségi munkát végez, vagy valami komoly svindlin ügyködik, aminek semmi köze Carney-hoz. Munson egyedül kopogtatta meg a vállát, amikor kiürült a pénztárcája. Webb olyan ritkán mutatkozott, hogy Carney néha viccből megkérdezte: „Hol van Webb?” Ezzel kigúnyolta Munson zsarolását, ugyanakkor örült, hogy nincs a közelében Webb azzal a cowboyos hozzáállásával.

Most viszont itt volt, rémálom a 83.-on. Buck Webb felvette az aktatáskát.

– Megvan a cuccom? – A táska súlya mindent elárult, amit tudnia kellett. – Amikor kiszálltál a taxiból, és egyenesen bementél abba a házba, azt hittem, baszhatom. – Megint megrázta a táskát.

A sarkon egy idős fehér nő megállt a bevásárlókocsijával, hogy felmérje a látottakat. Webb felmutatta neki a hüvelykujját. Carney-hoz fordult.

– Olyan „Munson átvágott” képet vágsz. Jól ismerem. – Ököllel gyomron ütötte Carney-t. – Mondd meg Munsonnak, hogy tudja, hol érhet el. Gyorsan el tudjuk rendezni. Elrendezzük, ahogy két fehér emberhez illik.

Colson Whitehead: Alvilági becsület

Fordította Pék Zoltán

21. Század Kiadó, 2023

Libri.hu

The post Ilyen mocskos volt az élet New Yorkban first appeared on 24.hu.