Iskola a határon, csak itt agyon is vernek

Ha ránk néznek a vásznon, az zavaró. Ha játékfilmben az egyik szereplő belenéz a kamerába, vagyis kitekint a történetből, azzal rögtön meg is töri annak valóságillúzióját. Hirtelen lelepleződik, hogy csak filmet nézünk. Ahelyett, hogy elmerülnénk az elbeszélésben, azon kapjuk magunkat, hogy a mozivászon, a tévéképernyő vagy a laptop előtt görnyedünk. A film nyílt közvetlenséggel emlékeztet rá bennünket, hogy a testünkből nincs kilépés.

RaMell Ross első nagyjátékfilmje, A Nickel-fiúk ezzel az önleleplező filmnyelvi megoldással a történet alapállítását és főhőseinek kényelmetlen és szégyenteljes testtapasztalatát is egyszerűen és nagy erővel tudja kifejezni. Két fiú néz egymásra, azaz ránk, két fekete fiú a hatvanas évek Amerikájában. A polgárjogi mozgalmak már zajlanak, Martin Luther Kingre figyel az ország, de a floridai Tallahassee-be és a főhős, Elwood életébe legfeljebb lemezen vagy a boltok kirakatába állított televízión keresztül jutnak el a lelkész szavai. Arrafelé friss és sokaknak kellemesen nosztalgikus emlék a feketék meglincselése. Ha leszegi a fejét, keményen tanul és szerencséje van, a szorgalmas Elwood talán mégis elvégezheti a közösségi főiskolát.

Orion Pictures – Plan B Entertainment / Collection ChristopheL / AFP

De nincs szerencséje. Az iskola felé baktatva lestoppol egy autót, nem tudva, hogy a fekete sofőr az imént lopta el azt. A bíróság az autótolvajt börtönbe, Elwoodot nevelőintézetbe küldi. Nem hosszú időre, csak néhány évre, amíg „javul a magaviselete”, vagy be nem tölti a tizennyolcat.

Elwood élete majdnem elkezdődött, de úgy látszik, már véget is ér, mert a Nickel javítóintézetben senkit nem érdekel, él-e vagy hal. Ha sokat akadékoskodik, a felügyelők inkább az utóbbiban segítenek.

A Nickel-fiúk arról szól, hogyan próbál túlélni az embertelen körülmények között Elwood, és hogyan alakul barátsága egy másik elítélt fiúval, Turnerrel. A magyar nézőknek erről a történetről elsőre talán az Iskola a határon juthat eszébe, amely ugyancsak a büntető iskolarendszeren belüli túlélésről és felnőtté válásról tudósít. De még Ottlik Iskolájában is nagyobb eséllyel lehetett embernek maradni, egyáltalán életben maradni, mint a Nickelben. Bébét, Medve Gábort és társaikat csak nem verték agyon és földelték el a hátsó udvaron, ha szökéssel próbálkoztak, ahogy a folyamatos testi fenyítésnek sem alakult ki olyan hátborzongató rutinja és üzemszerű működése, mint a floridai intézetben.

Orion Pictures – Plan B Entertainment / Collection ChristopheL / AFP

Colson Whitehead eredetileg 2019-ben megjelent, magyarul is olvasható regénye fikció, de az újságírás felől érkező szerzőnek egy néhány évvel korábbi riport szolgáltatott alapanyagot a több mint száz éven át működő floridai Dozier javítóintézetről, amelynek egykori területén jelöletlen sírok tömegét és módszeres fizikai bántalmazásra utaló nyomokat fedezett fel egy egyetemi kutatócsoport. Ami a Nickelben történik a – túlnyomórészt, de nem kizárólag fekete – fiúkkal, botrányos bűn, de valószínűleg nem elszigetelt eset. Amikor állami ellenőrök érkeznek az iskolába, Elwood megpróbál szólni nekik az állandó verésekről és alkalmi gyilkosságokról, de felmentő sereg helyett csak újabb kivégzőosztag érkezik, szökésre sarkallva a fiút.

Az intézeti gyerekek elnyomása, bántalmazása és eltüntetése nem kirívó példa, hanem akkor és ott arra épült a rendszer.

Whitehead azt mutatja meg, hogy a fenyegetettség és a szégyen, amelyet belevernek a Nickel-fiúkba, az amerikai feketék nemzedékről nemzedékre öröklődő, testi szinten beléjük ivódott alapérzülete. Ross úgy helyez bele bennünket Elwood testébe, hogy az ő szubjektív nézőpontjából mutatja be az eseményeket. Eleinte apró rezdüléseket, természeti képeket, jelentéktelennek látszó emberi gesztusokat is látunk, olyasmiket, amikre bemutatkozó dokumentumfilmje, a feketék lakta kisváros atmoszféráját szelíd melankóliával megteremtő Hale County This Morning, This Evening épült.

Prime Video

Ahogy Elwood bekerül az intézetbe, tekintete a felügyelőkre és a többi fiúra irányul. Már nem teheti meg, hogy elkalandozzon a figyelme. Észreveszi őt Turner, akivel összebarátkozik, és ettől a ponttól kezdve – egy virtuóz módon megismételt ebédjelenet után – Ross megosztja az elbeszélést kettejük nézőpontja között. Hol Turner néz ránk, hol Elwood, folyamatosan emlékeztetve rá bennünket, hogy be vagyunk zárva a testünkbe, de arra is, hogy nem vagyunk egyedül.

A következetesen érvényesített szubjektív szemszöggel számos film kísérletezett már, de nem véletlen, hogy ez a módszer kísérleti maradt. Ugyanis nem segíti a bevonódást a történetbe, inkább eltávolít tőle. A Nickel-fiúkban viszont nagyszerűen működik a megoldás, mert képes megteremteni az intenzív jelenlét és a feszített figyelem kettős, testi szintű tapasztalatát.

Elwood soha nem oldódhat fel a helyzetekben, mindig ébernek kell maradnia a túlélés érdekében. Ezt az állapotot adja vissza mozgóképen Ross adaptációja. Emiatt A Nickel-fiúkat nem kifejezetten könnyű nézni, de nem is az a célja, hogy könnyű legyen. A merész formát ellensúlyozzák a film klasszikusabb megoldásai, mindenekelőtt Ethan Herisse és Brandon Wilson visszafogott színészi játéka. Világos, hogy A Nickel-fiúk stílusa megosztja a közönséget, és néhány évvel ezelőtt, az Amerikai Filmakadémia tagságának kibővítése előtt nem sok esély lett volna rá, hogy egy ilyen egyéni utakat kereső művészfilmet a legjobb film Oscar-díjára jelöljenek.

Orion Pictures – Plan B Entertainment / Collection ChristopheL / AFP

Az egyik jelenetben Elwood nagyanyja, aki egyedül neveli őt, hosszú monológot intéz a fiúhoz a fekete élet kilátásairól. Egy becsületben és nélkülözésben leélt élet fájdalma sűrűsödik a nagymamát alakító Aunjanue Ellis-Taylor szavaiba, de ez a rész olyan nyíltan képviseli a film politikai állásfoglalását, hogy a közönség egy része bizonyára kéretlen és tolakodó példabeszédnek érti.

Nincs mit tenni, A Nickel-fiúk tényleg politikai film. Az elnyomottak közösségéről szól, akiket a testük miatt büntetnek, tehát olyasmi miatt van félnivalójuk, ami születésüktől fogva az övék, és amit nem választottak. Folyton kívülről kell nézniük a saját testükre ahelyett, hogy természetesen viselhetnék.

Whitehead és Ross kíméletlen tanulsága szerint a túlélés, a megérkezés egy elfogadóbb és biztonságosabb világba nem szünteti meg ezt a testtapasztalatot. A Nickel-fiúk a hatvanas évekből rendszeresen előreutal a jelenre, amikor az Elwood Curtis nevű férfi a régi iskolájáról tájékozódik. A kamera ezúttal nem az ő nézőpontját veszi fel, hanem mögötte, a testéhez tapadva rögzíti az általa látottakat. Máshogyan, de hasonlóképpen teremti még szereplő és néző kényelmetlen testtapasztalatát. Ha a javítóintézetben játszódó, történelmi távolságra eső történetben nem is, a mai cselekményszálon észre kell vennünk, hogy a feketeség kiterjeszthető, mert minden társadalomban élnek olyanok, akiket megbélyegez a saját testük. Ha nincs szerencsénk, mi magunk is lehetünk Nickel-fiúk.

A Nickel-fiúk (Nickel Boys), 2024, 140 perc. 24.hu: 9/10. Elérhető a Prime Videón.

The post Iskola a határon, csak itt agyon is vernek first appeared on 24.hu.