Felette gomolyognak a puha, szürke fellegek,
Könnyként nem pereg belőlük már az eső,
A szívekben fájdalom úgy izzik, mint a tüzes mennykő.
Az örökzöld gyepből, mint megannyi szürke kőből faragott mutatóujj,
Úgy tör elő a sok fejfa, rajtuk virág és koszorú,
Néhol gyertyaláng világít,
Körbe-körbe csak a csend tanyázik.
Gránitba, kőbe és fába megannyi név van vésve,
Egykori alakok, akik továbbléptek a fénybe,
A nevük itt maradt,
Akárcsak a két évszám.
Hirdeti:
"Születtem és éltem,
Ekkor pedig továbbléptem."
A név se számít, amit kaptak,
Se a sok idézet, amiket útravalóként hozzájuk adtak.
Az a vonal a lényeg,
Mely elválasztja a sok évet,
Ami a születés és halál között húzódik,
És míg halott a halott, el nem mosódik.
Mit csinált az ember,
Míg porból porrá nem lett?
Nevetett-e sokat, élvezte az életet,
Nézte-e rengetegszer gondtalanul a kék eget?
Folytak-e könnyek orcáján, áztatták-e ölét,
Tengernyi bánatát feledte könnyedén?
Volt-e haragos, vett-e indulata gyilkos bosszút,
Melyet nem bocsát sem törvény, se ítélet,
Csak néma imák és a kegyelmes Isten?
Volt-e szerelmes, érezte-e valaha
Ámor édes leheletét?
Hányszor törték ízekre és ragasztották össze szívét?
Álmodott nagyokat, és kapott-e szárnyakat hozzá?
Repült-e a Naphoz közel vele, mint Ikarosz végzete napján?
Voltak-e cimborái, akik mindig mellette álltak,
S jó szülei, a családja, kikkel együtt járt, és míg világ a világ, el nem vált?
Fogták-e kezét
Azon az utolsó éjszakán,
Vagy egyedül kellett a ködbe vesznie tán?
Annyi kérdés van, amit neki fel nem tehetek, ezért mindenkihez hozzá szegezek;
Élünk-e úgy, amire büszkék lehetünk,
Becsületesek vagyunk, és tiszta kezünk?
Megteszünk-e mindent, ami gyenge karunktól telik,
Se nem adjuk fel soha, nem hagyjunk semmit veszni?
Távozhatunk e világból felemelt fejjel,
Hogy lángoljunk tovább, mint egy örökmécses?
Rajunk áll, hogy mit kezdünk azzal a vonallal,
Élünk-e vagy elveszünk, míg ránk virrad a soha nem múló hajnal.
English (US)