ahogy sétáltam haza,
a szél összeborzolta a hajam,
vagy ez nem is a szél volt, hanem
Te voltál, mama?
`20 volt az utolsó év,
amikor magamhoz ölelhettelek.
Azóta annyi minden történt,
most hadd meséljek én:
amióta elmentél, a világ
félelmetes hellyé vált,
és az emberek szívei
szenvedték meg a kárt.
De igazából nem mentél el
teljesen, mert érzem, hogy vigyázol rám,
azóta mindenhol fogod a kezem,
bár így is a hiányod annyira fáj.
Látod-e fentről, hogy túléltem egy világjárványt?
Legalábbis az első 32 hullámát.
Bár frusztrálok mostanában, ez a zajos világ,
de a természetben, odakint
még így is nyílik a virág.
Nem panaszkodom, mert így is van okom a mosolyra.
Néha kevesebb, mikor eszembe jutsz,
ilyenkor te törlöd le a könnyeim,
mert érzem, hogy terheimtől
valaki megkönnyít.
Valaki vagy valami?
Én úgy érzem, hogy te vagy az,
bár már nem nevetünk együtt
Minden hülyeségen, de érzem, hogy
még itt vagy.
Vigyázol rám,
és még talán büszkeség is eltölt,
mert a csintalan kis unokád valahogy
csak felnőtt.
Már elballagtam,
foglalni akartam neked helyet,
s büszkén sétáltunk volna kifele menet.
Ha már ez nem lehetséges,
fogunk még találkozni, ha eljön
az ideje.
Búcsúszónak csak annyit mondanék:
Hiányzol, mama.
English (US)