Csak nézd meg őket jól, rögtön felismered:
Szemükben fájdalom, szívükben csüggedés -
Valódi művész boldog tán nem is lehet.
Válluk fölött ha olykor átlesnél titokban,
Figyelhetnéd, amint teremtik a világot,
A semmiből színes csodákat festenek,
És minden képük él, és minden szavuk áldott,
Kezük nyomán sosem volt képzetek születnek,
Lelki szemük a messzi végtelenbe réved -
És mégis!... ülnek ott, kevergetik a kávét,
És szemmel láthatóan fáj nekik az élet.
Hát így találtam rád. Mert persze odaültem,
Nem érdekelt, hogy vágysz-e épp a társaságra,
Csodálkozó szemedbe néztem egyenest:
Én örülök, hogy itt vagy - nálad mi az ábra?
Mondtad, hogy semmi extra, és a bal kezed
Gyorsan a kis noteszt a zsák mélyére lökte,
És túlestünk az első pár perc zavarán -
Teát rendeltünk, és beszélgettünk fölötte.
Mikor már úgy érezted, meg sem kérdezem,
Épp akkor hoztam szóba: "tetszik az az írás" -
"De hát nem is láthattad", szóltál elpirulva,
S magadban hozzátetted: úgysem értené más,
És gyorsan odanéztél, jól el van-e rejtve.
"Az ritka, hogy a vers kétszer hét sorból áll",
Jegyeztem meg, és itt csend lett egy pillanatra,
Talán itt kezdtél végre máshogy nézni már.
"Hát így állunk", mondtad magadban eltűnődve,
Itt egy műkedvelő, kit erre fújt a szél -
Aztán pimasz mosollyal annyit válaszoltál:
"Az ritka, hogy egy férfi tudja, mit beszél."
Sosem felejtem el. Már zártak, mire mentünk;
Kint csillagok ragyogtak, tiszta volt az ég,
A parton sétáltunk, és megkérdezted újra,
Elolvasnám-e... "Nem, korai lenne még,
Egy első randin ez még túlságosan intim,
Nem vagyok én kalandor, hitvány, link alak!"
Nevettél, és a holdfény hosszan nézte arcod,
És akkor - akkor végre megcsókoltalak.
English (US)