Itt ülök csendben, és nézem a hömpölygő patakot...
...hogy elnyeli az erdő, és küzdeni ellene értelmetlen, ezért nyitok a világra ablakot.
Csend van. Csak a természet halk neszei töltik meg élettel a tájat,
Minden perc úgy telik, mintha ólomból csináltak volna neki lábat.
Nem tudom, hogy hová fut ki ez a sor, minthogy a pataknak sem látom végét,
Talán ott köt ki mindkettő, ahol nem ismernek mást, csak békét.
Hogy hol vagyok vagy hová jutok, mind a jövő titka,
Az, hogy nem a gondolataimmal élek, nálam igen ritka.
2
Talán te is itt vagy valahol, és engem keresve kóborolsz,
Talán úgy vagy vele, hogy te nélkülem is boldogulsz.
...De én várlak téged, mert "te vagy, ki vezet, ha elveszek az úton,
Te vagy az életben az egyetlen biztos pontom!"
Talán az én hibám volt, mikor a legnagyobb melegben is fáztam melletted,
Taníts meg, hogy írjam le szavak nélkül az életet.
Te vagy nekem a csendben a zaj, a zajban pedig a csend.
Minden, amit teszek, az érted van, ne feledd.
3
Esteledik. Talán a nyár is véget ér, mire ideérsz hozzám,
De a tél csak egy percet jelent a nyárban megálló órán.
Az ősz sem jön el soha, és a tengereken sem járnak hajók,
Örök nyárban, vihar nélkül, szélcsendben nyílnak előttünk az ajtók.
Nem tudom, hová vezetnek és mik várnak mögöttük,
De biztos vagyok benne, a végén egymás szemébe mondjuk, "Köszönjük!"
Fogadd ezt a pár sort, mert szívből szólnak hozzád,
Ha kell, írok neked száz, szebbnél szebb ódát!
English (US)