(Ne hidd, hogy semmi nem maradt,
illat vagy, hang és mozdulat.)
Bokrok tövében mennyi gaz,
s talán hol semmi sincsen,
elérlek, hinném, így igaz,
emléked lesz kilincsem.
Az út nehéz, a csend fagyott,
bennem hozzád beszélek,
azt képzelem, velem vagy ott,
énemnek tükre: lélek.
Hozzám teszel, majd elveszel,
mint eddig, s mindig így lesz.
Szállong a köd, komor lepel,
szirmok remegnek, intesz.
Halvány mosoly, gyufányi láng,
egy egykorvolt tekintet,
kövek között fák árnya ráng,
nem láthat senki minket.
Egy régi illat átsuhan
a ránk szabott határon.
A szél mordul fel bosszúsan,
ujjad megérint, várom.
Tudom, maradnod nem lehet,
mozdult a kulcs a zárban.
Kérlelném még a szent eget,
mert lent csupán a sár van.
English (US)