hirdeti szolid kopottsággal a földbe szúrt tábla.
Maga a védett földdarab azonban oly éktelen,
hogy legnagyobb dísze maga a tábla, amely parknak titulálja.
De nekem igen nagy bajom van ezzel a felirattal.
És állítólag semmit nem szabad magamban tartani,
különben kijön az ekcémám, megfájdul a torkom, elvisz a rák.
Ha ezektől nem akarok tartani, akkor hát ki kell mondani.
1.
Ominózus mondat első szava egy névelő,
egy olyan arrogánsan határozott,
ami pont úgy pöffeszkedik,
mint ama botrányos tiltás, aminek megágyazott.
2.
A második szó nem kevésbé felháborító.
Azt ugyanis a vak is látja,
hogy a sápadt fűvel gyéren borított placcnak
csak ócska és hazug magasztalása.
Mit nem beszél az illetékes
városfejlesztési osztályon
negyven éve a napot is ellopó,
hetvennek kinéző hatvanéves,
ki maga is savanyú,
sora is sanyarú,
és létének egyetlen produktuma,
hogy kihelyeztette azt a fakó táblát
oda, s amely magán hirdeti szürke élete
legrikítóbb hazugságát?!
Ez nem park.
3.
A szövegközi helyzet egyre fokozódik,
amint bennem megfogalmazódik,
hogy ezen a parkosítatlan, tapló talajon,
akár az évtized legszárazabb nyara,
akár a leghidegebb tele jön,
akár a legesősebb tavasz hoz sarat,
vagy a legszelesebb ősz, ami beköszön,
rejtve még a legködösebb időben sem marad:
a szemétben matató lábujj-vesztett galambsereg,
és a reszelős hangon károgó, kivájt szemű varjak
között lusta, kövér, csatorna-járt patkány tévelyeg.
És én már pórázzal a kezemben sem érezném a
késztetést arra, hogy egy ilyen zárt urbán-faunát megzavarjak,
amíg a tábla, pontosabban azon a botrányos felirat
össze nem gyűrte addig tükörsima homlokomat.
Tisztelt illetékes! Tudom, szeret beleugatni az élet apróbb dolgaiba.
Tudom, kedve lenne az élet nagyobb dolgaiba is beleugatnia,
tudja azonban, hogy a nagykutyáké az a terep,
viszont abban ön dönt, hogy a kisember kiskutyájával hova mehet.
Belharc a kutyák között.
4.
A negyedik szó is kifejezetten vérlázító.
Tudni kell ugyanis, hogy az emlegetett terület
közvetlenül egy nagy forgalmú főút
és egy parkoló mellett terül el.
A zöldítési szándék tehát érthető és ésszerű.
Célszerű megvalósítással lehetett volna népszerű
parkja zsivány taxisoknak,
Borsodból érkező cigányoknak,
helyi öregeknek, akik a postára tartanak,
csöveseknek, akik a postáról érkező öregek aprójára hajtanak,
sefteseknek, akik a számukra legjobb árfolyamon váltanak
külföldről vonattal érkezőknek valutát,
és azoknak is, akik valamiért épp itt sétáltatnak kutyát.
De nem lett, mert a megvalósításról gondos mérnöki kezek
és az azokat irányító, gondterhelt mérnöki agyak
gondoltak egy nagyot, és megmagasították a földdarab peremét,
azt betonnal is változó magasságban kiemelték,
a lépcsőhiány pedig arról gondoskodik,
hogy mindinkább ellehetetlenítse azt, aki azon gondolkodik,
sétálni volna jó ezen a könnycseppnyi zöldön.
És jött a fenntartásért felelős hivatali személy,
aki táblát helyez el ezen az elcseszett földön
amin a felirat negyedik szava dölyfösen provokálva
- tudniillik azt, hogy az eb saját lábán hagyja el a betont,
a bölcs mérnökök haladó megoldása eleve kizárja -
szóval gőgösen provokatív szóhasználatával rendszabályoz:
te hülye gazda, be ne vidd a kezedben azt az állatot!
A tábla nem engedi, ehhez nincs jogod.
5.
Végül feltűnik a szó,
korszellemet meghatározó,
ami beviszi a végső ütést,
felkapok egy fehér kutyát
- nem is az enyém -
ráemelem a nyamvadt földdarabra,
utánamászok, majd egyenesen a táblához vezetem.
Hosszan és erősen szuggerálom,
hátha a vizelési ingert benne felébreszthetem.
English (US)