virágok szirmán a gyertya gyöngyparázs,
a gyász, a bánat túlmutat szavakon,
hisz messze már a szülő, testvér, barát.
Minden hiába, fátylat szőtt körétek
a nemlétezés, amelyen derengőn
villan át testetlen angyalfényetek,
s mi élők; maradtunk kínban, esendőn.
Felszakadó sóhaj, mint egy-egy fohász,
hófehér szirmokon párakönnyetek,
a szeretet ezüstös csillagkollázs,
keresztfa-létrán hozzátok föllebeg.
A csendet akartam, benne hangotok
tiszta, szelíd dallamát, amit felém
küldtök, velük tegnapokba bújhatok,
hol emlékmeséink adnak új reményt.
Sírhantok előtt mézarany pillanat,
mécsesek lángja gyúl szelíd-fehéren,
fellegből lebbenő, égi sugallat,
zokogó imák sírhantok tövében.
Szívemben itt van, moccan a fájdalom,
felétek repít múlt rögös útjain,
hol csillaglényetek lágyan átkarol,
alkony hinti rátok búcsúcsókjait.
English (US)