jajongva, sírva földet ér.
Záporozó könnyek áztatják,
kesereg, miért ily zord a világ.
Hull a könny, mint a záporeső,
a fájdalom az egekig nő.
Minden csepp egy csalódás,
némán velem sír a magány.
Hullanak a vágyak a testemben,
oly keserű, úgy fázik a lelkem.
Az öröm messze elkerül engem,
s csak hullanak némán a falevelek.
Vele pusztul el szinte minden,
fáradt ágak jajongnak a szélben,
Csupasz ágaik sok emléket idéznek,
az ősz húrja búsan zengi dalát.
Elmúlt a nyár, boldogság, viszlát!
Búsan zsongnak a kopasz fák,
lágyan dúdolva a szerelem dalát,
a boldogtalan lélek dallamát.
Csak hull a bánat az avaron,
fájdalom ostorozza tudatom...
English (US)