szürke felhőt bontogat,
amikor a szeretetem
boldoggá tesz másokat,
és porszemnyi életemből
emlékképet faragok,
akkor mindig úgy érzem,
hogy akarok... még akarok!
Ha haldokló világomban
választ kap az értelem,
amikor az álmaimban
felsejlik a végtelen,
amikor a nyár fülembe
súgja legszebbik dalát -
akkor felderülő lelkem
elénekli himnuszát.
Csak emberi volt a sorsom.
Nem volt több, sem kevesebb.
Néha csendes folyó voltam,
de volt úgy, hogy sebesebb.
Most halkuló énem élem,
nem kell a zaj, csillogás,
imát mondok a világért...
Békét kérek, megnyugvást.
English (US)